Voltam színházat nézni.
Már rég tervezgettem, hiszen olvastam róla, dicsérték nekem. Nem volt nehéz elcsábulnom, szívemnek kedves társulat, kedves emberekkel szándékozta csekély időmet szórakoztatással eltölteni.
Miért kedves? Kedves, mert kedvesnek akarom őket látni, mert valamit látok bennük, csodálok bennük. Kívülről nézve... lehet, csak csal a az érzésem. Nem baj, ez megmarad az én titkomnak. Nekem csak az a dolgom, hogy nézzem őket, ha mondandójuk megérint, meghatódjak, ha szórakoztatni kívánnak, nevessek.
Most nem tudom, mint ahogy nem tudtam az előadás végén sem, hogy sírjak-e vagy kínomban nevessek?
Lehet, az alkotók és előadók célja, hogy megmutassanak valamit, más volt, mint ami bennem lecsapódott. Az, hogy egy előadás hogyan szólít meg engem, mit mozdít meg bennem már az én dolgom. Tudom, nem vagyok egyszerű eset ebben a kérdésben sem. Tudom azt is, minden ember ugyanígy van vele.
Az előadás meghatott. A maga összetett fonalai miatt - csekély, nem színházi környezetben élő ember agykapacitás mellett - eléggé kapkodnom kellett mind a fejemet, mind az érzelmeimet. Ugyanúgy vagyok vele, mint egy jó könyvvel, szeretném újra élvezni. Biztos lennének benne olyan részek, melyek most kevésbé ragadtak meg, legközelebb viszont pont azok hatnának. Van jó pár dolog, melyre most nem találok magyarázatot. Lehet, nem is kell, de hát én próbálok megérteni mindent. Persze, nem mindenáron.
Fájdalmas volt látnom viszont magam. Vagy a rólam alkotott tükörképet. Fájdalmas, mint amikor a gyulladt varratot szedték ki.
A vodkázó, részegedő nőket, akik az alkohol hatása alatt tudnak megszabadulni saját köveiktől. Arra az időre, míg tart a mámor?
Valóban képesek vagyunk valami hatalmi harc által vezérelve ketrecbe zárni a választott párunkat? A mennyei mannát elérhetetlenül kecsegtetve előttük?
Vagy mint egy felhúzott bábut irányítani, betanítani?
Biztosan van ilyen, láttam már én is. (Sőt, elkövettem már) Emberek(?) is képesek szörnyűségesen viselkedni másokkal.:((
Félelmetes jövőképként vetül rám, hogy öregemberek a nyugdíj várása mellett csak az álmokban élhetnek meg érzelmeket. Talán meg sem kell érni a nyugdíjas kort ehhez. Álmodunk sokan, alvástalanul. Az álmokat pedig nem éljük meg.
Valóban ezek lennénk? A magányosságunk által megsebezve? Mindenki belsejében motoszkálnak ezek a gondolatok?
Köszönet a gyönyörködtető képekét, megoldásokért, a gazdag, megvalósított ötletekért, zenékért .... és .... amit most megfogalmazni még nem tudok, hisz nem vagyok a szavak embere, de amely olyan érzést adott... valahová nagyon mélyre ért bennem....az előadás legszebb jelenete: az árnyékrajz-csoda.
2009.09.29.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése