Amikor legelőször ide feljöttem, azt mondtam, hogy nem fogok igazi blogot írni, volt egy-két indokom (kifogásom?). Az egyik, nem szeretnék másokat terhelni, a másik, nem szeretnék lelkileg pőrén állni. Persze tudom, hogy aki nem akarja az nem olvassa a blogot. Ráadásul nem is teljesen nyilvános. Még. Lehet nem is lesz soha.
Aki ismer is egy picit, legalábbis megpróbálkozott megismerni, azelőtt felvállalom.
Megkérdeztem egy beszélgető partneremet, Ő miért kezdett blogot írni? Hasonló volt a válasza, ami már bennem is megfogalmazódott. Sok kérdés merült fel bennem, amire nem tudok válaszokat. S nincs kivel megbeszélni.
"Míg élsz, egyre tanulj és soha abba ne hagyd." (Seneca)
Olvasni jó, de annyiféle válasz van egy-egy dologra, kiszűrni melyik a helyes, nagyon nehéz, nem látni mögötte a hiteles embert. Régebben voltak ismerősök, barátok, akikkel le lehett ülni, átbeszélni témákat, gondolatokat. Ezáltal lehetet továbbgodnolni, újrakérdezni s a végén leszűrni egyfajta követekeztetést, amit el lehet tenni a polcra. Ők eltűntek az életemből. Sajnálatomra. Újak pedig nem jönnek. Ez lehet az én hibám is, de lehet a körülményeimből adódó helyzet.
Azt látom, azt tapasztalom, hogy felgyorsult a világ. Na jó, ezt mindenki tudja. Ezalatt viszont nem csak a technikai fejlődést értem. Rá vagyunk kényszerítve (?), hogy mi is felgyorsuljunk. A mindennapi életünk, a kapcsolataink is. Kapkodom a fejem sokszor. Régebben volt idő, hogy elintézzük a dolgainkat, megtervezzük, beütemezzük. Ma szinte rögtön neki kell állni és megcsinálni. Találkozásokat, randevúkat napokra, talán hetekre előre terveztünk. A fő szlogen a rugalmasság. A rugalmassággal nincs is semmi probléma, a spontaneitás izgalmas, érdekes. Ha minden személy fel van készülve rá. Fel vannak-e készülve az emberek az élet gyorsulására? Ehhez még hozzájön, hogy a gyorsaság sokszor együtt jár a pontatlansággal és a felületességgel. Kell ezt tenni, jó ez így?
2009.06.17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése