Mint minden reggel baktatunk a vágóhíd érzetű metróterelőnél. Szürke minden, szürke a hangulat is. Ahogy a birkák - fejet lehajtva, fáradtan - ráfordulunk a mozgólépcső peronjára egy vörös színfolt ütközik a látóterembe. Mint Spielberg filmjében. A fekete-fehér-szürke közül láthatatlanul láttatja magát a piros kabát, olyan feltűnő most ez a rózsa. Összetiporva, félredobva. Valami hasonlóan tudjuk néha érezni magunkat. Pedig látszik a virágon, hogy előtte pompázott, éke lehetett egy kirakatnak. Esetleg egy csokornak. Milyen az a lélek, aki egy ilyen szépséget képes a földre dobni? Vagy milyen lehet az a lelkiállapot? Ilyenkor megfordul a fejemben több variáció is, elképzelek jeleneteket. Vörös rózsa, mint a szerelem egyik legelterjedtebb kifejezője. Hódolat a másik iránt. Vagy mégsem? Emlékszem még arra, mikor ehhez az olcsó, látványos, magamutogató fogáshoz nyúltak velem szemben (nálam a fehér rózsával).
Az jól esik, ha a szeretett kedvestől kapok virágot, bármi apróságot. Meghatódom. De csak akkor, ha alapjaiban minden más rendben van. Ez a plusz, a ráadás. Helyettesíteni, kiváltani viszont ezzel nem lehet. De megmutatkozni igen. Színt-játszani.
2010.01.20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése