Tegnapi esti kedvenc filmsorozatomban elhangzott egy mondat: "A fájdalom, a bánat idővel továbblép, de a remény lebénít, gúzsbaköt." Pont hangulatomhoz illet. Valami hasonló járkált a fejemben, de így, szembemondva, egy egyszerű mondatban megfogalmazva belekapaszkodtam. Hosszú idő óta folyamatosan reménykedem. Mostani hétvégém előtt is mozgolódott. Bár a háttérben már "csalfa, vak" jelzővel volt ellátva. Végleg el kellene űzni a remény lehetőségét, a vágyódást az életből. Miért is tette velünk a természet, miért adta hozzá életünkhöz? Segít valamit? Vagy a remény csak arra szolgál, hogy elodázzuk a fájdalmat? Hiúságból táplálkozik? Vágyódások éltetik?
Ha jól emlékszem a Kis Buddha film egy részletére, Sziddhártha herceg ült a fügefa alatt és mindenféle testi és lelki vágyak kísértik meg, amiket ha legyőz eljut a megvilágosodásig a nirvána állapotáig. Hol vagyok én még ettől? Talán a következő életemben:))
2009.09.21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése