Most itt valószínűleg mindenki arra számít, hogy jó kis történeteket olvashat rólam, esetleg a gondolataimról, de nekik csalódást kell okoznom. (Ráadásul miért is terheljek másokat ezzel?) Nem mintha nem lennének gondolataim, de nem vagyok grafomán. Ráadásul egyfajta viszolygás fog el, ha arra gondolok, hogy a legbelsőbb gondolataimat bárki, bármikor olvashatja. Ehhez bizalom és érdeklődés kell. Nem szeretek ennyire pőrén állni mások előtt. Lelkileg. Sajnos a tapasztalataim is azt mutatják, hogy a belső értékek (ha vannak) szerepe egyre kisebb jelentőséggel bír. Próbálok nem azonosulni ezzel, maradok előnyeimmel és hátrányaimmal önmagam (sorolja be mindenki, ahogy tetszik).
Mivel szeretem a verseket, megosztom pár kedvencemet ezen az oldalon. Biztos, hogy bővülni fog
))
"Ami marad, a vers, a halandóság rímekbe szőtt mása,/ Földi kalauz, ki tengert nyit, s az emberi éjen átvisz."
Mivel szeretem a verseket, megosztom pár kedvencemet ezen az oldalon. Biztos, hogy bővülni fog
)) "Ami marad, a vers, a halandóság rímekbe szőtt mása,/ Földi kalauz, ki tengert nyit, s az emberi éjen átvisz."
Az élet a zsibárusok világa,
Egy hangos vásár, melynek vége nincs,
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel, hasznot, üzletet:
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok,-veszek!...
Raktárra hordják, mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét,
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivalyban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem...
Ezután én is másképpen teszek.
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen....
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...
.......
Belémfagy lassan a világ,
mint téli tóba nádbugák,
kis torlaszokban ott ragad
egy kép, egy ág, egy égdarab –
ha hinnék Benned, hallgatag
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis napként sütne fönn
a tél felett, a tó felett,
hasadna jég, mozdulna hab,
s a tárgyak felszökellve mind
csillognának, mint a halak.
......
ha már semmit sem tudsz szeretni bennem
tekintsed önkéntes árvaságomat jóságra
törekvésemet lásd e pohárra fonódó remegő kézben
ki már csak magát akarja bántani. ha szavaimat elhagytad hallgatásomra figyelj ha
már hallgatásom is : arra hogy megállok néha
és e naplementékben még szép is vagyok. a kegyesen
áruló világban szívükhöz szorítják kezüket a
kertitörpék és édes csókjuktól elrohad a horizontig
ringatózó mák. ne azt mondd rossz vagyok mondd azt
már mindenemmel bántalak a puszta létezéssel is
csak az ép szeretet vállalkozik rá hogy jó szándékkal
sebezzen és sértsen de szeretetünk biztosan nem jó s talán
szándékunk sem ép. ne bántsuk egymást legalább
akarattal botlásainkkor ne lökjünk egymáson nagyobbat
mint elbír kinek hátországa romhalmaz csupán
gyűlnek a csordák hogy eltapossanak
MIT KÍVÁNJAK NEKED?
Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kivánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
Egy hangos vásár, melynek vége nincs,
Nincs semmi tán, melynek ne volna ára,
Megvehető akármi ritka kincs.
Nincs oly érzés, amelyből nem csinálnak
Kufár lélekkel, hasznot, üzletet:
Itt alkusznak, amott már áll a vásár,
A jelszó mindig: eladok,-veszek!...
Raktárra hordják, mindenik portékát,
Eladó minden, hogyha van vevő:
Hírnév, dicsőség, hevülés, barátság,
Rajongás, hit, eszmény és szerető.
Aki bolond, holmiját olcsón adja,
Az okos mindig többet nyer vele,
A jelszó: egymást túl kell licitálni,
Ádáz versennyel egymást verve le!
A szív az üzlet leghitványabb tárgya
S eladják mégis minden szent hevét,
Akad vevő rá, egymást licitálja,
Hogy a holmit atomként szedje szét.
Folyik a vásár harsogó zsivalyban,
Az egyik kínál, másik meg veszen,
Csak néhol egy-egy végképpen kiárult,
Kifosztott lélek zokog csendesen.
Egy-két bolond jár-kél a nagy tömegben,
Bolondok bizton, balgák szerfelett,
Eddig az ő példájukat követtem...
Ezután én is másképpen teszek.
Lelkem, szívem kitárom a piacra,
Túladok én is minden kincsemen....
...De nincs erőm ily nyomorulttá válni,
Óh, nincs erőm, én édes Istenem!...
.......
Belémfagy lassan a világ,
mint téli tóba nádbugák,
kis torlaszokban ott ragad
egy kép, egy ág, egy égdarab –
ha hinnék Benned, hallgatag
széttárnád meleg tenyered,
s az két kis napként sütne fönn
a tél felett, a tó felett,
hasadna jég, mozdulna hab,
s a tárgyak felszökellve mind
csillognának, mint a halak.
......
ha már semmit sem tudsz szeretni bennem
tekintsed önkéntes árvaságomat jóságra
törekvésemet lásd e pohárra fonódó remegő kézben
ki már csak magát akarja bántani. ha szavaimat elhagytad hallgatásomra figyelj ha
már hallgatásom is : arra hogy megállok néha
és e naplementékben még szép is vagyok. a kegyesen
áruló világban szívükhöz szorítják kezüket a
kertitörpék és édes csókjuktól elrohad a horizontig
ringatózó mák. ne azt mondd rossz vagyok mondd azt
már mindenemmel bántalak a puszta létezéssel is
csak az ép szeretet vállalkozik rá hogy jó szándékkal
sebezzen és sértsen de szeretetünk biztosan nem jó s talán
szándékunk sem ép. ne bántsuk egymást legalább
akarattal botlásainkkor ne lökjünk egymáson nagyobbat
mint elbír kinek hátországa romhalmaz csupán
gyűlnek a csordák hogy eltapossanak
MIT KÍVÁNJAK NEKED?
Micsoda meztelen lehettél,
még szívedet is láthatták bőröd alatt
akik szerettek,
micsoda kiszolgáltatott lehettél valamikor,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
négy kisangyal-szárnyra találok
mikor a diót feltöröm,
mivel törjelek föl, mit kívánjak neked?
miféle szelet küldjek, hogy kifordulj,
akár a lomb, kimozdulj súlyos ölelésre?
mivel itassalak, hogy elfelejtsd
amit én nem ismerek, s nem tudom
tigris sárga szeme volt-e a tükröd,
vagy lassan kifosztottak,
mint az ártatlanokat szokás?
hány fokos szeszt adjak neked,
hogy táncolj az utcán mezítláb,
papir-repülővel dobáljalak-e
mint az iskolapadban, hogy nevess,
hasadra hajtsam-e fejem,
mint anyának a gyermek,
koponyámmal döfködjelek?
szétdúljam tekintetedet, kelméd és frizurád?
én nem akarlak bántani,
a szerelemnélküli napok olyan gyorsak,
egyszer csak találkozunk a halállal,
akár egy kóbor kutyával éjfél után,
mit kivánjak neked?
folyam habján lásd meg csontvázadat?
lehullott diófalevélbe harapj?
micsoda keserűség a tied,
ha most torkodig öltözöl,
hajad rézsisakját szemedre húzod,
ágyadig szelídíted a magányt?
2009. május 4.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése