"Nekem pénzt hoz fájdalmas énekem..."
Azt mondják, hogy egyensúly van, vagy legalábbis egyensúlynak kell lennie a világban. Ahhoz, hogy élvezhessük a jót, az örömöt, meg kell tapasztalnunk a fájdalmat a szomorúságot is. Néha már kétségbe vonom azt, hogy ez egy emberre igaz. Lehet, hogy a világ élőlényeiben felszabaduló öröm és keletkező boldogtalanság van egyensúlyban, de egyénenként az egyensúly talán nem is létezik.
A fájdalmat át kell élni, mint ahogy az örömöt is. Mégis valahogy gyorsabbnak tűnik az az idő, amit boldogságban élünk meg, mint amit a búsban.
Egy-egy emlékkép villan fel, pillanatok, melyek során a fájdalom hozzám érkezett. Akkor és ott, abban a pillanatban megállt talán még az idő is.
Pillanatnyi kín az igazságtalanságért, a bántásért, a meg nem értésért, a megaláztatásért, a viszont nem szeretésért és a legvégzetesebb egy szerettünk elvesztéséért. Egy hosszú másodpercig a szétfeszülő, pattanni akaró levegő a tüdőben. Aztán, mint fuldokló a vízből kiemelkedve, elkezdesz te is levegőt venni. Ahogy szívod be az első levegőt, úgy árad szét benned még jobban az éles érzés. Van akiben az ösztön olyan erős, hogy viszonylag gyorsan tud reagálni. Másokban talán soha nem múlik el. A kapott bánat esetében tudod, hogy sokszor te nem vagy bűnös, vigasztal, hogy te ember maradtál.
Hogy kell elviselni azt, ha a fájdalmat magad okozod? Másoknak. Akarva, akaratlanul, gyengeségből, merő illúzióból, hátha mégis valami jó sül ki belőle vagy csak azért, hogy pár töredékig jól érezd magad, azt remélve, hogy nem is okozol nagy bajt? Nem mentség, tudom. A gyengeség magyarázat-e? Lehet-e ez indok, ok? Hogy lehet elkerülni, hogy másokat ne bánts meg? Hogy lehet azzal együtt élni, hogy másoknak nem hogy nem tudsz örömet adni, de legtöbbször még bánatot is szülsz? Fel lehet-e adni minden kapcsolatot, hátha azzal nem sértesz?
Azt mondják, hogy egyensúly van, vagy legalábbis egyensúlynak kell lennie a világban. Ahhoz, hogy élvezhessük a jót, az örömöt, meg kell tapasztalnunk a fájdalmat a szomorúságot is. Néha már kétségbe vonom azt, hogy ez egy emberre igaz. Lehet, hogy a világ élőlényeiben felszabaduló öröm és keletkező boldogtalanság van egyensúlyban, de egyénenként az egyensúly talán nem is létezik.
A fájdalmat át kell élni, mint ahogy az örömöt is. Mégis valahogy gyorsabbnak tűnik az az idő, amit boldogságban élünk meg, mint amit a búsban.
Egy-egy emlékkép villan fel, pillanatok, melyek során a fájdalom hozzám érkezett. Akkor és ott, abban a pillanatban megállt talán még az idő is.
Pillanatnyi kín az igazságtalanságért, a bántásért, a meg nem értésért, a megaláztatásért, a viszont nem szeretésért és a legvégzetesebb egy szerettünk elvesztéséért. Egy hosszú másodpercig a szétfeszülő, pattanni akaró levegő a tüdőben. Aztán, mint fuldokló a vízből kiemelkedve, elkezdesz te is levegőt venni. Ahogy szívod be az első levegőt, úgy árad szét benned még jobban az éles érzés. Van akiben az ösztön olyan erős, hogy viszonylag gyorsan tud reagálni. Másokban talán soha nem múlik el. A kapott bánat esetében tudod, hogy sokszor te nem vagy bűnös, vigasztal, hogy te ember maradtál.
Hogy kell elviselni azt, ha a fájdalmat magad okozod? Másoknak. Akarva, akaratlanul, gyengeségből, merő illúzióból, hátha mégis valami jó sül ki belőle vagy csak azért, hogy pár töredékig jól érezd magad, azt remélve, hogy nem is okozol nagy bajt? Nem mentség, tudom. A gyengeség magyarázat-e? Lehet-e ez indok, ok? Hogy lehet elkerülni, hogy másokat ne bánts meg? Hogy lehet azzal együtt élni, hogy másoknak nem hogy nem tudsz örömet adni, de legtöbbször még bánatot is szülsz? Fel lehet-e adni minden kapcsolatot, hátha azzal nem sértesz?
2009.07.13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése