Mielőtt bárki valami nagy volumenű költözésre gondolna, tisztázom, hogy bár elfoglaltságot adott nekünk, igazából az egyik irodából (más funkciót kitalálva neki) a szomszéd irodába tettük át fenekünket, a hozzátartozó egyebekkel együtt. Az én számomra úgy tűnik ez előnyös változás volt. Tágasabb, világosabb iroda. Remélem még sokáig élvezhetem.
Így, már az új helyen kényelmesen elhelyezkedve, mondhatni befészkelve, eszembe jutottak a költözködés alatti esetek, ezekről régebbi emlékeim. Gondolom mindenki tudna sztorizni költözésekről, lakásfelújításokról, legkisebb megvalósítandó projektről (mert ehhez tényleg projekt kell, nem ám csak úgy bele a közepébe) a szobán belüli pakolásról, díszítésről. Nem tudom ez máshol hogyan történik, én csak a saját családi emlékeimben tudok kaparászni, esetleg ismeretségi körben látottak között. Arról már biztosan hallott mindenki, talán át is élte, hogy egy ilyen vállalkozás kisebb fajta családi érzelmi lavinákat indít el. Terjedelmesebb, kompromisszumkerülő alanyok esetében esetleg szakításhoz is vezethet, ha erre bizonyos okokból nincs mód, akkor életvégig tartó gerendák beékeléséhez.
Adva van ugye az ötlet kitalálója - általában a nő, rosszabb esetben a férfi (Azért merem mondani, hogy rosszabb esetben, mert ilyen helyzetekben a nő csak ámmal-immel, kényszeredve lesz a kisinas, mert valószínűleg ő a kényelmesebb vagy tudja, hogy ez a férfi átgondolatlansága miatt mennyi többletmunkát és kivitelezéshez szükséges pénzforrásokat igényel a terv végrehajtása. Hozzáteszem: tisztelet a kivételnek!) - és adva van a kisinas, a férfi, mivel minket a természet kisebb erővel áldott meg (általános esetben). Aki ismer, az tudja, hogy a háztartásban sok mindent megoldok nőként is, nem mondom, hogy a lehető legprofibb módon, de általam viselhetően, egyrészt mert kényszer visz rá egyedülállóként, másrészt én ezt egyfajta kihívásként, önmagam és mások előtti bizonyításvágyként könyvelem el.
Emlékeimben felrémlik régi román faragott szekrénysor bevásárlása. Azért írtam a bevásárlás szót, mert ez a magyar nyelvben olyan jól kifejezi, kissé pikírt mellékzöngével a helyzetet. Mi is történt? A nőnemű elővette az akkor még nem régi házépítéskor használt tervrajzokat. Megnézte, hogy a nagyszobának milyen méretei is vannak. Régi vágya teljesült, hogy a szekrénysorra jusson a szűkös családi költségvetésből. Elmentek a közeli nagyvárosba, kifizették a bútort (Mondom: kifizették. Akkoriban faluhelyen nem igazán volt divat hitelre vásárolni. A józanparaszti elvén addig nyújtózkodtak, ameddig a takaró ért. Ha jól belegondolok, akkor még hosszútávra lehetett tervezni. Majdnem biztosra.) Ki is szállították a bútort. A család férfitagjai pedig a szobába cipelték a szekrénysor elemeit. Persze a nő előtte szépen használaton kívüli pokrócokat rakott a parkettára, nehogy megsérüljön. Teljesen célszerűen, mert akkor még nagyon vigyáztunk a megszerzett dolgokra. A nő szépen eltervezte, hogy melyik elem hová kerüljön, természetesen szimmetrikusan. Mint egy karmester irányította a cipekedőket. Az utolsó elem viszont nem akaródzott a helyére menni. Dacolt a számításokkal. Ilyenkor a férfiak felszisszennek, hogy persze, mert a nő olyan bugyuta, hogy nem számolt minden lehetőséggel, mert ugye egy nő csak szőke lehet. Biztos nem számolta be a szegőlécet. (Amúgy tényleg nem, de nem ezen csúszott el a kivitelezés.) Veszekedés, ide-oda vádolás. Bizonygatás. Sértődés, sírás. Előkerült a colostok (mérőszalag hol volt még akkor?) lemérik a távolságot, a szekrénysor összméretét (abban is volt eltérés a kikiáltotthoz képest). Nem jön össze. Jön a kivizsgálás, hol tévesztettek? Kérem szépen, a ház építésnél. Kőmíveseink tévedtek vagy 10 centit. Műszaki átvétel persze így is megtörtént, senki nem méregetett. Igaz, sok mindent már akkor nem tehettek volna, a ház falát csak az Énekes madárban tudták odébb tolni. Beletörődés. Egy életre megtanultam, hogy mérjek és nem mindegy hogy hol!! Megoldásként született egy nem olyan látványos - szintén a nő fejéből kipattanó megoldás - az egyik bútorelem máshová állítása. Nem is lett rossz. Talán ezt nevezik mai napság rugalmasságnak:))
Felrémlik előttem a férfi (ki-ki cserélje le, ha a családi hagyományok náluk másképp működnek) arckifejezése, ami tele van hitetlenkedéssel, bosszankodással, hogy már megint mit talált ki a nő, megint valamit csinálni kell és nem nézhetem a tévét (családi felmenőim esetében megúsztam a fociőrületet, nem is értem miért van bennem olyan ellenszenv a foci/sportközvetítések iránt?) Az ezekből fakadó vitatkozások. Rosszabb esetben veszekedések.
Felrémlik a közelebbi-távolabbi rokonság némely tagjának hóbortja, akik szinte kéthavonta átrendezték a lakást, de legalább egy-egy helységét. Az ottani viszonyokat nem kellett átélni, csak a végkifejletet láthattuk.
Most mondhatni hálásnak kell lennem. Adva volt a feladat, át kell költözni. Adott volt az egyetlen lehetőség. Családi hagyományaimat átültetve és folytatva, terveztem, az érintett kollégákkal megbeszélve, főnökkel jóváhagyattuk. Egy nap alatt megtörtént a feleslegessé vált fal eltávolítása - Laci kolléga érdeme - a következő nap pedig az áthurcolkodás, szerelés. A finomabb hangolások pedig maradtak másnapra. Az általam egyedül nem megvalósítható ötleteimet Laci, az ő módján, szinte azonnal kivitelezte. Zokszó, panaszkodás nélkül.
Ment. Zökkenőmentesen. Vita, veszekedés nélkül.
Kellett, akartuk, megcsináltuk.
Alkalmazkodással.
Szerintem szép lett, jó lett. Köszönet érte. Miért nem működik ez így minden családban? Miért nem tud ez működik a nagyobb emberi közösségben?
2010.01.13.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése