A lehajtott ablakon nehézkesen kúszik be az erős hársvirág illata. Egy pillanatra megrészegülök tőle, rám telepedik a kellemes langy estében. Alig van autó az utakon, ahogy tartok hazafelé. Talán jobb is! A könnyeimtől átdioptriázott vakságommal küszködve vezetek. Nincsenek rajtam kívül, így legalább mást, élőt nem veszélyeztetek.
Lám! Még így is, itt is a magányosságra kell döbbennem. Olyan fura ez. Tudok személyekről, akik a magányosságot dédelgetve élvezik a nemtársaságot.. Én csak beletörődtem. Élvezni csak ritka áldott pillanatokban tudom. De jól nem érzem magam.
Az este látott darabon töprengek. Középkorú nő - mint én - próbál megszelídíteni egy elvadult lelki beteg hajléktalant. Mert szüksége van valakire. Egy valamilyen társra. Bármilyenre. Nyomorúságában megalázkodva, mindenét elveszítve könyörög a szeretetért.
Akárcsak én cirka 14 évvel ezelőtt. Nem figyeltem semmi jelre, nem foglalkoztam intő veszekedésekkel. Beadtam, feladtam mindent az akkor még szentnek tűnő célért. Csak azért, hogy legyen valaki mellettem. Most is oly annyira kiéhezve vágyom arra az emberi melegségre, amit semmi másban nem lehet megtalálni, csak egyenrangú társsal ölelkezve. Tegnap kóstolva ezt a majdnem melegséget, csak még éhesebb lettem.
Mások mesélik, hogy van egyfajta pótléka ennek az éhségnek. Sokan ilyenkor hazaszaladnak anyukához. Ott töltődnek fel. Mit tegyen az, akit az anyja kitaszított szeretetéből? Nem most, hanem tizenévesen. Azt a maradék figyelmet, amit még remélhetett, ami kicsit enyhíthetne, a saját lánya birtokolja. Arcába vágva, hogy neki sem vagy már fikarcnyira sem fontos, csak a kiskorú unoka kísérőjelensége. Muszájból.
A hálóból, amit azért mások segítségével szőttem, nem tudok szabadulni. Hagytam fóbiáimat oly mélyen beívódni - mi mást is tehettem volna - hogy most már elképzelni sem tudom azt, bárkivel is megismerkedjem. Mit megismerkedni? Egyáltalán a beszélgetésig sem jutnék el. S mivel tudom, hogy ez látszik, még jobban gúzsba köt.
Voltak az előadáson férfiak, ahogy látszott partner nélkül. Nem volt semmi taszító bennük. S mégis. Menekülve jöttem el. Nem tartozom ide érzéssel. De akkor hova?
Meddig él a vágy az emberben? A szexuális állítólag az idővel csillapodik s talán el is múlik. De a másik, a bonyolultabb, az ember utáni vágy meddig szúrja a belsőt?
Most ülök a teraszon, a nappaliból kiszűrődő lámpafényében firkálva. Az utcáról feltörő hárs-illatot elnyomja gyönyörűséges petúniám. A hold néha-néha elővillan a felhőszigetek foszlányai között. Mondhatni idilli. Az is lehetne. A villamos csak csörget odalenn, felszállásra biztatva. Közömbösen tovarobog.
Az éj talán majd elnyomja nyugtalanságom. A szürke hétköznapokat hozó reggel pedig eltereli bánatom. Marad a magány beletörődése. S az éhség.
Lám! Még így is, itt is a magányosságra kell döbbennem. Olyan fura ez. Tudok személyekről, akik a magányosságot dédelgetve élvezik a nemtársaságot.. Én csak beletörődtem. Élvezni csak ritka áldott pillanatokban tudom. De jól nem érzem magam.
Az este látott darabon töprengek. Középkorú nő - mint én - próbál megszelídíteni egy elvadult lelki beteg hajléktalant. Mert szüksége van valakire. Egy valamilyen társra. Bármilyenre. Nyomorúságában megalázkodva, mindenét elveszítve könyörög a szeretetért.
Akárcsak én cirka 14 évvel ezelőtt. Nem figyeltem semmi jelre, nem foglalkoztam intő veszekedésekkel. Beadtam, feladtam mindent az akkor még szentnek tűnő célért. Csak azért, hogy legyen valaki mellettem. Most is oly annyira kiéhezve vágyom arra az emberi melegségre, amit semmi másban nem lehet megtalálni, csak egyenrangú társsal ölelkezve. Tegnap kóstolva ezt a majdnem melegséget, csak még éhesebb lettem.
Mások mesélik, hogy van egyfajta pótléka ennek az éhségnek. Sokan ilyenkor hazaszaladnak anyukához. Ott töltődnek fel. Mit tegyen az, akit az anyja kitaszított szeretetéből? Nem most, hanem tizenévesen. Azt a maradék figyelmet, amit még remélhetett, ami kicsit enyhíthetne, a saját lánya birtokolja. Arcába vágva, hogy neki sem vagy már fikarcnyira sem fontos, csak a kiskorú unoka kísérőjelensége. Muszájból.
A hálóból, amit azért mások segítségével szőttem, nem tudok szabadulni. Hagytam fóbiáimat oly mélyen beívódni - mi mást is tehettem volna - hogy most már elképzelni sem tudom azt, bárkivel is megismerkedjem. Mit megismerkedni? Egyáltalán a beszélgetésig sem jutnék el. S mivel tudom, hogy ez látszik, még jobban gúzsba köt.
Voltak az előadáson férfiak, ahogy látszott partner nélkül. Nem volt semmi taszító bennük. S mégis. Menekülve jöttem el. Nem tartozom ide érzéssel. De akkor hova?
Meddig él a vágy az emberben? A szexuális állítólag az idővel csillapodik s talán el is múlik. De a másik, a bonyolultabb, az ember utáni vágy meddig szúrja a belsőt?
Most ülök a teraszon, a nappaliból kiszűrődő lámpafényében firkálva. Az utcáról feltörő hárs-illatot elnyomja gyönyörűséges petúniám. A hold néha-néha elővillan a felhőszigetek foszlányai között. Mondhatni idilli. Az is lehetne. A villamos csak csörget odalenn, felszállásra biztatva. Közömbösen tovarobog.
Az éj talán majd elnyomja nyugtalanságom. A szürke hétköznapokat hozó reggel pedig eltereli bánatom. Marad a magány beletörődése. S az éhség.
2010.06.27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése