Ezt igazából Timike blogjában írtakra reagálom. Bennem ezek a gondolatok ötlöttek fel.
Tímea alapvetően az ajándékozás, a karácsony anyagi, kereskedelmi mivolta miatt keserkedik. Igaza van. Sajnos. Bár nekem, úgy általában van bajom az ünnepekkel, ünnepélyeskedésekkel. (Timi! Megsúgom, ha még nem vetted volna észre, minden ünneppel ez van, nem is beszélve olyan ünnepről, ami aztán tényleg a kereskedelmi cégeknek köszönhetően jöttek be az országba. Pl. Valentin-nap.) Miért nevezünk ki egy-egy napot olyan érzések megünneplésére, mint pl. a szeretet? Tudom, a karácsony, a húsvét alapvetően katolikus ünnep, kell más vallásúaknak is valami mondanivalót hozzácsatolni, arról nem is beszélve, hogy ezek a katolikus ünnepek szinte minden alkalommal valamilyen régi szokáshoz, úgynevezett pogány szertartáshoz kapcsolódnak. Persze ennek is megvolt a maga taktikája, az egyház a pogány szertartásokra rávetített valamit - elnyomni teljesen úgysem tudta - hátha ezáltal az emberek fejében összemosódnak. Biztos más hódító vallásoknál is tapasztalható ez. De hát keresztelve lévén, én ez ismerem, a könyveim pedig általában ismertetik a vallások alapjait, propagandálják azokat, elfogadását segítik. Nem vagyok járatos a témában, csak ami csurran-cseppen, arra figyelek.
Viszont nincs bajom az adott naphoz, eseményhez kapcsolódó megemlékezéssel. Szívesen köszöntök fel másokat születésnapján, neve napján, valószínűleg szívesen emlékeznék meg a házassági évfordulóról vagy az ismerkedés évfordulójáról, ha lenne egy olyan kapcsolatom, amiben szívesen létezem. Többek között azért is valószínűleg, mert kevés ember érint, azok is a közeli szeretteim közül vannak és nem őrül meg a világ fele, nem várják el tőlem, hogy áldott mosollyal arcomon várjam az "Ünneplést". Ha rossz a hangulatom, ha rossz az általános állapotom, attól nem múlik el, ha kineveznek egy naptári napot arra, hogy boldog legyek. Attól, hogy kinevezünk egy napot a szerelmeseknek, még nem leszünk azok, ha nem illünk egymáshoz, hiába a kazalnyi virág, szívecskés micsodák, ha a többi 364 napon ütés van helyette. Oda-vissza. Még akkor is, ha az ütés nem fizikai. Hiába ünnepeljük Jézus feltámadását, a természet, az élet megújhodását, ha nem vagyunk képesek az év többi időszakában arra, hogy változzunk. Jófelé. Nőknapja, anyáknapja? Egy napra kell elismerni? Ha elismerjük is, tényleg szívből jön? Mert mások is ezt csinálják? Karácson? Aminek a szeretetről kellene szólnia, várjuk, akár a zsidók minden egyes újabb mécses meggyújtásával a fényt, a megvilágosodást, talán a kiutat a reménytelenségből, sokszor a kényszer által elviselt vagy önként vállalt magányosságtól. Miért csak ebben az időben tesszük ezt? Olyan kultikus szokások által, jelképekkel várjuk azt amit belül kellene éreznünk. Mert így könnyebb. Mert várjuk a csodát, hátha magától megérkezik. Az összes embernek, pont ugyanabban az időben. Ezt a karácsonyt - mint minden második karácsony estét - egyedül fogom tölteni. Kérdezték tőlem, hogyan érint ez? A csodát én is várom. Folyamatosan. Az év minden egyes estéjén, mikor magányosnak érzem magam. És meg kell mondjam....talán várom is azt, hogy otthon főzzek valami finomat, igyak egy pohár bort kellemes zene hallgatása mellett. Persze a kellékhez hozzátartozna az is, hogy essen a hó odakinn. De az csak díszlet. Ezt, vagy valami hasonlót bármelyik este el lehet érni. Igen, vágynék arra, de minden este, hogy a szeretteim közelben legyenek hozzám. Érezzem melegüket. Ha ez nem lehet egy naptári napon, majd lesz másik lap is. Csak tudjam, hogy jól vannak. Csak szerethessem őket, esetleg ők is szeressenek. Azt a "karácsonyt" nem várom, ami nem szól másról mint arról, hogy valamit mindenképpen kell adni. Adni akkor kell és azt, amikor a másiknak szüksége van rá, amikor felvidíthatjuk vele és olyant, amit tényleg szeretne. Nem kellene korlátozni ezt egyetlen naptári napra. Ha már karácsony időszaka, téli időszak, akkor néhány ajándékot, amit kaptam, elmondok. Emlékszem a félelemmel örömös állapotra, mikor a nagyitól este, sötétben a csillagos ég alatt apukám nyakában, a fülébe kapaszkodva vitt haza. A frissen kisült cipó melengetésére hátamon, szintén egy ilyen hazaút során. Az átlucskosodott cipőre egy szánkózás után. Arra, mikor megtanultam sinkózni (csúszkálni) a jégen. A feldíszített udvari fenyőfákra. A gyerekem első lépésére, az első fogára, rajzára. A kürtöskalácsra. Forraltborra. A faggyal beborított rózsára. A gyönyörszép-hangulatos, havas Dobogókőre. Az átfagyott, fáradságos Bécsre. Rengeteg emlékem van a karácsonyos időszakból. Ezeket és hasonlókat szeretnék kapni. Az eddigieket pedig hálásan megköszönöm.
Tímea alapvetően az ajándékozás, a karácsony anyagi, kereskedelmi mivolta miatt keserkedik. Igaza van. Sajnos. Bár nekem, úgy általában van bajom az ünnepekkel, ünnepélyeskedésekkel. (Timi! Megsúgom, ha még nem vetted volna észre, minden ünneppel ez van, nem is beszélve olyan ünnepről, ami aztán tényleg a kereskedelmi cégeknek köszönhetően jöttek be az országba. Pl. Valentin-nap.) Miért nevezünk ki egy-egy napot olyan érzések megünneplésére, mint pl. a szeretet? Tudom, a karácsony, a húsvét alapvetően katolikus ünnep, kell más vallásúaknak is valami mondanivalót hozzácsatolni, arról nem is beszélve, hogy ezek a katolikus ünnepek szinte minden alkalommal valamilyen régi szokáshoz, úgynevezett pogány szertartáshoz kapcsolódnak. Persze ennek is megvolt a maga taktikája, az egyház a pogány szertartásokra rávetített valamit - elnyomni teljesen úgysem tudta - hátha ezáltal az emberek fejében összemosódnak. Biztos más hódító vallásoknál is tapasztalható ez. De hát keresztelve lévén, én ez ismerem, a könyveim pedig általában ismertetik a vallások alapjait, propagandálják azokat, elfogadását segítik. Nem vagyok járatos a témában, csak ami csurran-cseppen, arra figyelek.
Viszont nincs bajom az adott naphoz, eseményhez kapcsolódó megemlékezéssel. Szívesen köszöntök fel másokat születésnapján, neve napján, valószínűleg szívesen emlékeznék meg a házassági évfordulóról vagy az ismerkedés évfordulójáról, ha lenne egy olyan kapcsolatom, amiben szívesen létezem. Többek között azért is valószínűleg, mert kevés ember érint, azok is a közeli szeretteim közül vannak és nem őrül meg a világ fele, nem várják el tőlem, hogy áldott mosollyal arcomon várjam az "Ünneplést". Ha rossz a hangulatom, ha rossz az általános állapotom, attól nem múlik el, ha kineveznek egy naptári napot arra, hogy boldog legyek. Attól, hogy kinevezünk egy napot a szerelmeseknek, még nem leszünk azok, ha nem illünk egymáshoz, hiába a kazalnyi virág, szívecskés micsodák, ha a többi 364 napon ütés van helyette. Oda-vissza. Még akkor is, ha az ütés nem fizikai. Hiába ünnepeljük Jézus feltámadását, a természet, az élet megújhodását, ha nem vagyunk képesek az év többi időszakában arra, hogy változzunk. Jófelé. Nőknapja, anyáknapja? Egy napra kell elismerni? Ha elismerjük is, tényleg szívből jön? Mert mások is ezt csinálják? Karácson? Aminek a szeretetről kellene szólnia, várjuk, akár a zsidók minden egyes újabb mécses meggyújtásával a fényt, a megvilágosodást, talán a kiutat a reménytelenségből, sokszor a kényszer által elviselt vagy önként vállalt magányosságtól. Miért csak ebben az időben tesszük ezt? Olyan kultikus szokások által, jelképekkel várjuk azt amit belül kellene éreznünk. Mert így könnyebb. Mert várjuk a csodát, hátha magától megérkezik. Az összes embernek, pont ugyanabban az időben. Ezt a karácsonyt - mint minden második karácsony estét - egyedül fogom tölteni. Kérdezték tőlem, hogyan érint ez? A csodát én is várom. Folyamatosan. Az év minden egyes estéjén, mikor magányosnak érzem magam. És meg kell mondjam....talán várom is azt, hogy otthon főzzek valami finomat, igyak egy pohár bort kellemes zene hallgatása mellett. Persze a kellékhez hozzátartozna az is, hogy essen a hó odakinn. De az csak díszlet. Ezt, vagy valami hasonlót bármelyik este el lehet érni. Igen, vágynék arra, de minden este, hogy a szeretteim közelben legyenek hozzám. Érezzem melegüket. Ha ez nem lehet egy naptári napon, majd lesz másik lap is. Csak tudjam, hogy jól vannak. Csak szerethessem őket, esetleg ők is szeressenek. Azt a "karácsonyt" nem várom, ami nem szól másról mint arról, hogy valamit mindenképpen kell adni. Adni akkor kell és azt, amikor a másiknak szüksége van rá, amikor felvidíthatjuk vele és olyant, amit tényleg szeretne. Nem kellene korlátozni ezt egyetlen naptári napra. Ha már karácsony időszaka, téli időszak, akkor néhány ajándékot, amit kaptam, elmondok. Emlékszem a félelemmel örömös állapotra, mikor a nagyitól este, sötétben a csillagos ég alatt apukám nyakában, a fülébe kapaszkodva vitt haza. A frissen kisült cipó melengetésére hátamon, szintén egy ilyen hazaút során. Az átlucskosodott cipőre egy szánkózás után. Arra, mikor megtanultam sinkózni (csúszkálni) a jégen. A feldíszített udvari fenyőfákra. A gyerekem első lépésére, az első fogára, rajzára. A kürtöskalácsra. Forraltborra. A faggyal beborított rózsára. A gyönyörszép-hangulatos, havas Dobogókőre. Az átfagyott, fáradságos Bécsre. Rengeteg emlékem van a karácsonyos időszakból. Ezeket és hasonlókat szeretnék kapni. Az eddigieket pedig hálásan megköszönöm.
2009.12.15.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése