Ülök az irodában, az első kávémat kóstolgatva. Még csöndben. Alig jár ember a folyosón. Szeretem ezeket a félig magányos hangulatokat. Szinte már meghitt, ha lehet ilyenről beszélni egy szürke betonmonstrum ablakából kinézve. Ma reggeli hangulatomat szelídíti a hópihék tánca. Miért is szeretjük a hóesést? Mondhatni hótáncot? Táncolnak a térben, szinte már azt hiszem az időben is. Legyen bármilyen rossz a kedv, ha megállunk és elrévedünk egy pici idő elejéig e természeti tüneményben, egyfajta nyugalom száll meg. A hópihék játékosak, kíváncsiak. A hatalmas ablaküvegtáblák vonzzák őket. Megállnak a térben, dacolva fizikával, tömegvonzással... és bekukkantanak az ablakon át. Mit megállnak, néha még vissza is térnek, hátha nem jól látták előbb ámuló arcomat. Kergetőznek. Egymással. Amikor kifáradnak, leülnek egy háztetőre, ablakpárkányra, a fákra fehér kontúrt rajzolva. Bevárják egymást, nem tolakodnak, szépen elpihennek egymáson lágy takaróként, békésen....
2010.01.18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése