Van-e annál rosszabb, mikor az ember saját magában csalatkozik? A saját maga által felállított értékrendet szegi meg? Hányszor és hányszor mondogatom fitymálóan: bunkó! Meg tudja magyarázni valaki, hogy miből fakad az emberi természet olyan mértékű kifordulása, hogy saját erkölcsi normáit meghazudtolja?
A héten kaptam egy emailt, benne a tényői gyilkosság egyfajta átfordítását az író (persze nevet és címet nem adva hozzá) írta le azzal, hogy nem hiszi el, hogy egy ember ki tud vetkőzni önmagából. Nem tudom irigykednem kellene-e erre az emberre vagy sajnálkoznom felette? Ez az ember még nem élte át azt a fajta önmaga negatív, gyenge oldalával való szembesülést, amit jó páran már átéltünk. A levélben kételkedik abban, hogy egy tiszta életű, erkölcsös (? ugye ezt soha nem lehet tudni), rendezett életű ember állattá tud aljasulni.
Ma én megtettem.
Nem először.
Most igazából azt sem tudom, hogy szégyenkezem miatta vagy lelkifurdám van-e, esetleg mentségeket keresek magamnak. Annyi érvet tudnék felhozni a magam látszólagos védelmére (rossz álommal ébredtem, hormonháztartás-változás, fizikai kellemetlenség, gyerekkel való összeveszés, stb....) De... jóvá már nem tehetem azt, amit tettem. Bocsánatot már nem kérhetek attól, akivel elkövettem. Oly sokszor húztam el a számat, mikor a gyónásról beszéltek. Pedig a bocsánatkérés és a megbocsájtás nyugalmat ad.
Kitől kérjek én bocsánatot?? Az ismeretlentől? Mindenkitől?
Bocsánatot kérek mindenkitől akit valaha is megbántottam.
Csak reménykedem, hogy kapok is bocsánatot.
Magamnak viszont nem tudok.
A héten kaptam egy emailt, benne a tényői gyilkosság egyfajta átfordítását az író (persze nevet és címet nem adva hozzá) írta le azzal, hogy nem hiszi el, hogy egy ember ki tud vetkőzni önmagából. Nem tudom irigykednem kellene-e erre az emberre vagy sajnálkoznom felette? Ez az ember még nem élte át azt a fajta önmaga negatív, gyenge oldalával való szembesülést, amit jó páran már átéltünk. A levélben kételkedik abban, hogy egy tiszta életű, erkölcsös (? ugye ezt soha nem lehet tudni), rendezett életű ember állattá tud aljasulni.
Ma én megtettem.
Nem először.
Most igazából azt sem tudom, hogy szégyenkezem miatta vagy lelkifurdám van-e, esetleg mentségeket keresek magamnak. Annyi érvet tudnék felhozni a magam látszólagos védelmére (rossz álommal ébredtem, hormonháztartás-változás, fizikai kellemetlenség, gyerekkel való összeveszés, stb....) De... jóvá már nem tehetem azt, amit tettem. Bocsánatot már nem kérhetek attól, akivel elkövettem. Oly sokszor húztam el a számat, mikor a gyónásról beszéltek. Pedig a bocsánatkérés és a megbocsájtás nyugalmat ad.
Kitől kérjek én bocsánatot?? Az ismeretlentől? Mindenkitől?
Bocsánatot kérek mindenkitől akit valaha is megbántottam.
Csak reménykedem, hogy kapok is bocsánatot.
Magamnak viszont nem tudok.
2010.03.30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése