Úgy csusszanok bele a kádba, mint amikor a szerelmes ember belecsúsztatja kezét a másikéba. Alig mozdítva bármit is a környezetből. Mégis megváltoztatva mindent.
Egyedül. Azon ritka magányos időszak, mikor élvezet ez az állapot. Önző módon élvezem a kád nyújtotta társaságot.
Sötétben csak a két mécses pislákol a picinyre nyomorított medence végében. A lángot nem tudtam becsapni. Az minden pilleérintésre mozdul. Közelébe sem értem. Csak a fuvallatom. A másik végletből távolinak tűnik.
Bekerített helyzetemből adódóan, ha belemélyedek a kádvízbe, akkor a lábam lóg ki. Esetleg háromszöghegyet alkotva púposodik ki. A tükrön természetfeletti erő mely a két térdsziklát hol egymáshoz vonzza, hol eltávolítja egymástól. Ez viszont már hatással van a felületre. Borzolja a kedélyeket. A fények az egész vízjátékot visszatükrözik. Ha megnyugszik a felület a mécses lángja aranyhídként tart a két mellem közé. Na persze, azok nem süllyednek puhán bele a vízbe. A fizika törvényeinek engedve még tán lebegnek is a tetején. Csak úgy mell-ékesen konstatálom, esztétikailag szép látvány. Ahogy a bőrpólusokon csillámok játszanak. Legmagasabb pontján a két csúcssötétje.
Két lábam összetartva, csak piciny rést hagyva a térdek távolságában, átvilágít a mécses lángja. Pulzál, ahogy mozgatom lábamat. A víztükör is széttörik, sok-sok mozgó szentjánosbogárként cikázva.
Aztán a két mécseslángot felültetem, mint hintára, a csontos testrészemre. Pihenjenek. Tudom, ha valaki láthatna kívülről, szemközt velem, látszana a fekete szemközépben a láng két csóvája. Talán el is hagytam a testemet, látom magam kívülről. Vagy csak jól tudom képzelni?
Lassan elpukkannak az utolsó hóhabok is. De előtte még mikrotükrökként ők is játszanak a fénnyel.
A kádméretbe zsugorított természeti csodakép.
Fény és sötét játéka.
Egyik sincs, ha a másik nincs.
Tökéletes szimbiózis.
Egyedül. Azon ritka magányos időszak, mikor élvezet ez az állapot. Önző módon élvezem a kád nyújtotta társaságot.
Sötétben csak a két mécses pislákol a picinyre nyomorított medence végében. A lángot nem tudtam becsapni. Az minden pilleérintésre mozdul. Közelébe sem értem. Csak a fuvallatom. A másik végletből távolinak tűnik.
Bekerített helyzetemből adódóan, ha belemélyedek a kádvízbe, akkor a lábam lóg ki. Esetleg háromszöghegyet alkotva púposodik ki. A tükrön természetfeletti erő mely a két térdsziklát hol egymáshoz vonzza, hol eltávolítja egymástól. Ez viszont már hatással van a felületre. Borzolja a kedélyeket. A fények az egész vízjátékot visszatükrözik. Ha megnyugszik a felület a mécses lángja aranyhídként tart a két mellem közé. Na persze, azok nem süllyednek puhán bele a vízbe. A fizika törvényeinek engedve még tán lebegnek is a tetején. Csak úgy mell-ékesen konstatálom, esztétikailag szép látvány. Ahogy a bőrpólusokon csillámok játszanak. Legmagasabb pontján a két csúcssötétje.
Két lábam összetartva, csak piciny rést hagyva a térdek távolságában, átvilágít a mécses lángja. Pulzál, ahogy mozgatom lábamat. A víztükör is széttörik, sok-sok mozgó szentjánosbogárként cikázva.
Aztán a két mécseslángot felültetem, mint hintára, a csontos testrészemre. Pihenjenek. Tudom, ha valaki láthatna kívülről, szemközt velem, látszana a fekete szemközépben a láng két csóvája. Talán el is hagytam a testemet, látom magam kívülről. Vagy csak jól tudom képzelni?
Lassan elpukkannak az utolsó hóhabok is. De előtte még mikrotükrökként ők is játszanak a fénnyel.
A kádméretbe zsugorított természeti csodakép.
Fény és sötét játéka.
Egyik sincs, ha a másik nincs.
Tökéletes szimbiózis.
2009.10.17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése