"Csak amikor a füst már eloszlott, lett Fusi úr valamivel jobban. De ahogyan a füst ritkult, úgy halványodtak a számok a tükrön. S amikor végül egészen eltűnt a füst, a szürke látogató emléke is kitörlődött Fusi úr emlékezetéből. - a látogatóé, de nem a megállapodásé! Azt Fusi úr magáévá tette. A fogadalom, hogy takarékoskodik az idejével, úgy benne csimpaszkodott a lelkében, mint horog a halban.
S aztán jött az első vendég ezen a napon. Fusi úr mogorván kiszolgálta, mellőzött minden fölös kedvességet, hallgatott, s valóban félóra helyett húsz perc alatt elkészült. Ugyanígy volt eztán minden vendéggel. A munkája ilyenformán már csöpp élvezetet se okozott neki, de hát az nem is volt fontos. Minden kézmozdulat pontos terv szerint ment végbe. Daria kisasszonynak szákszavú, tárgyilagos hangú levelet írt, hogy idő hiánya miatt eztán sajnos nem látogathatja. A papagáját eladta egy állatkereskedésnek. Anyját egy jó, de olcsó otthonba dugta, s havonta egyszer meglátogatta. Egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, mert egyvalami különös volt. Mindabból az időből, amit megtakarított, neki valóban semmi sem maradt. Rejtélyes módon egyszerűen eltűnt, s többé nem volt. Napjai eleinte észrevétlenül, később nagyon is észrevehetően rövidültek. Mivel a szürke úr látogatására nem emlékezett, kérdőre kellett volna vonnia komolyan önmagát, hova lett ez a sok idő. De ezt, akárcsak a többi időtakarékos, nem tette meg. Mintha valami vak eszeveszettség szállta volna meg. S ha olykor rémülten vette észre, hogyan rohannak, száguldanak el napjai, utána annál konokabbul takarékoskodott.
Nemcsak Fusi úr járt így, hanem sokan a nagy város lakói közül. Naponta szaporodtak, akik már egyebet se tettek, mint az idővel takarékoskodtak. S minél többen lettek, annál inkább nőtt a követőik száma, hiszen azok is, akik eleve nem akartak, kényszerűen a nagyobb résszel tartottak.
Bár az időtakarékosok jobban öltöztek azoknál, akik az amfiteátrum környékén laktak. Több pénzt kerestek, s többet is tudtak költeni. De kedvetlenek voltak, keserű képet vágtak, barátságtalan s fárad volt a tekintetük. Az a szólás, hogy "Eredj csak Momóhoz!" előttük ismeretlen volt. Senkijük se volt, aki úgy hallgatta volna őket, hogy ettől okosak, békülékenyek és jókedvűek legyenek.
Már nem tudtak igazán ünnepelni, se vidáman, se komolyan. Álmodozni nekik szinte bűnténynek számított. Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Ha csönd volt, félelem szállta meg őket, mert megsejtették, valójában mi is történik az életükkel. Így hát zajt csaptak.
Hogy valaki szívesen, netán munkája iránti szeretetből is dolgozhat, az már nem számított. Fontos csupán az volt, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet dolgozzanak.
Senki sem akart rádöbbenni, hogy valójában nem időt, valami egészen mást takarít meg. Senki se akarta tudomásul venni, hogy élete egyre szegényebb, egyre sivárabb és hidegebb lesz.
A gyerekek azonban nagyon is megérezték, mert rájuk már senkinek nem volt ideje.
De az idő élet. S az élet a szívben lakik.
S minél tovább takarékoskodtak vele az emberek, annál kevesebb maradt nekik."
Michael Ende: MOMO
S aztán jött az első vendég ezen a napon. Fusi úr mogorván kiszolgálta, mellőzött minden fölös kedvességet, hallgatott, s valóban félóra helyett húsz perc alatt elkészült. Ugyanígy volt eztán minden vendéggel. A munkája ilyenformán már csöpp élvezetet se okozott neki, de hát az nem is volt fontos. Minden kézmozdulat pontos terv szerint ment végbe. Daria kisasszonynak szákszavú, tárgyilagos hangú levelet írt, hogy idő hiánya miatt eztán sajnos nem látogathatja. A papagáját eladta egy állatkereskedésnek. Anyját egy jó, de olcsó otthonba dugta, s havonta egyszer meglátogatta. Egyre idegesebb és nyugtalanabb lett, mert egyvalami különös volt. Mindabból az időből, amit megtakarított, neki valóban semmi sem maradt. Rejtélyes módon egyszerűen eltűnt, s többé nem volt. Napjai eleinte észrevétlenül, később nagyon is észrevehetően rövidültek. Mivel a szürke úr látogatására nem emlékezett, kérdőre kellett volna vonnia komolyan önmagát, hova lett ez a sok idő. De ezt, akárcsak a többi időtakarékos, nem tette meg. Mintha valami vak eszeveszettség szállta volna meg. S ha olykor rémülten vette észre, hogyan rohannak, száguldanak el napjai, utána annál konokabbul takarékoskodott.
Nemcsak Fusi úr járt így, hanem sokan a nagy város lakói közül. Naponta szaporodtak, akik már egyebet se tettek, mint az idővel takarékoskodtak. S minél többen lettek, annál inkább nőtt a követőik száma, hiszen azok is, akik eleve nem akartak, kényszerűen a nagyobb résszel tartottak.
Bár az időtakarékosok jobban öltöztek azoknál, akik az amfiteátrum környékén laktak. Több pénzt kerestek, s többet is tudtak költeni. De kedvetlenek voltak, keserű képet vágtak, barátságtalan s fárad volt a tekintetük. Az a szólás, hogy "Eredj csak Momóhoz!" előttük ismeretlen volt. Senkijük se volt, aki úgy hallgatta volna őket, hogy ettől okosak, békülékenyek és jókedvűek legyenek.
Már nem tudtak igazán ünnepelni, se vidáman, se komolyan. Álmodozni nekik szinte bűnténynek számított. Legkevésbé azonban a csöndet viselték el. Ha csönd volt, félelem szállta meg őket, mert megsejtették, valójában mi is történik az életükkel. Így hát zajt csaptak.
Hogy valaki szívesen, netán munkája iránti szeretetből is dolgozhat, az már nem számított. Fontos csupán az volt, hogy minél rövidebb idő alatt minél többet dolgozzanak.
Senki sem akart rádöbbenni, hogy valójában nem időt, valami egészen mást takarít meg. Senki se akarta tudomásul venni, hogy élete egyre szegényebb, egyre sivárabb és hidegebb lesz.
A gyerekek azonban nagyon is megérezték, mert rájuk már senkinek nem volt ideje.
De az idő élet. S az élet a szívben lakik.
S minél tovább takarékoskodtak vele az emberek, annál kevesebb maradt nekik."
Michael Ende: MOMO
2010.02.09.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése