Kilépek a házból. Abból az épületből, melyet mióta a független elmém engedni hagyta, elképzeltem magamnak. Hányszor és hányszor képzeltem el kislányként, hogy ezt az idillt megteremtem magamnak. A vágy mely már akkor is bennem lakozott, de engedni nem engedtem magamnak, csak a hajnali félalvás álomképeiben, hogy ezt valakivel megosztom. A nappali ébrenlétben - ha egyáltalán lehet annak nevezni - azt álmodtam, milyen lesz a berendezése, a kandalló melegsége, a könyvek látványa, az előtte elterülő párnák alkotta pihenőhely, és a télikert zöldjén átvilágító nap. Nappal mindig azt álmodtam, hogy élvezni fogom azt a nyugodt magányosságot, mit ez a hely adhat. Akkori életemben ábrándként jelent meg.
A teraszról lenézek a tóra. Tó? Inkább tavacska. Az ábrándokban tó is szerepelt. A tavacska felett a a horizont szélén lenyugodni készülő égitestre. Lám a természet mennyire jó fényviszonyokat teremt. Mintha sárga lámpákat kapcsolt volna fel. De még nem a sejtelmes narancsosat. Azt majd később. Mikor már alig-alig lesz idő a napkorong teljes eltűnéséhez. Most még csak biztat, gyere már nem égetek. Felvillan az emlékek között egy régi kép is. Ellenkező napszak által beégetett színek. A vörösesen felkelő napkorongé gyermekkorom hajnalaiban. De ez csak egy pillanat. A lenyugvó nap képe és dallama az, ami a most idomul a helyzethez. De ezt most még elűzöm elmémből. Még várj gondolat!
Lassan indulok el a lépcsőn lefelé. Minden egyes lépcsőfokot jól meggondolva, mérlegelve, ráléphetek-e. Megengedi-e a lépcső szelleme, hogy a súlyom ránehezedjen. Súlyom, mely most még több, mint amit viselni szeretnék. Nem vágyott teher, bár nem tényleges súly ez. Mégis nyomaszt. A lépcső őrei kegyesek hozzám most is, mint általában. Elviselik a többlet-terhet is, tartják erősen vállukkal a lépcsőfokokat. Mint sok-sok picinyke Atlasz. Most ők tartják az én világomat. Az első pár fok után, megbizonyosodva jóindulatukról már el is feledkezem róluk. Ujjaim önkéntelenül megérintik a ház oldalába beépített köveket. Ismerősen érintenek vissza. Sokszor megtörtént már ez a csoda. Talán el tudnák mesélni is nekem, ha picit rájuk figyelnék, merre jártak, miket láttak a sok-sok évszázad talán évezred alatt, míg a folyó, patak magával sodorta őket aztán, mint megunt, lekoptatott szépségeket kivetett magából. Hűtlen szerető a víz is. Akár a Nap. Egy régi népmese szerint a Nap szerelmes lett a gyönyörűséges Holdba. Akkor még a Hold kecses, színes és fiatal égitest volt. A Nap nem tudva uralkodni vágyán magához édesgette, ölelgette a Holdat. A Hold hogy is tudott volna ellenállni a legfényesebb égitestnek? Odaadta magát, mindenét. Fájdalmas ölelések során a Nap kiszeretett minden szépséget belőle. A Hold felülete tele lett sebekkel, égésnyomokkal. Ekkor a Nap ránézett és megundorodott tőle. Eltaszította magától. A Föld látva a Hold fájdalmát, megsajnálta. Menedéket adott neki. Azóta a Hold hűséges társa a Földnek.
Ezek a kövek szépek, formásak, és kellő távolságból a Naptól kellemesen langyosak tapintásomnak.
A vízben lévő nádas már messziről integet felém. Mintha invitálna, gyere ülj le hozzánk. Kecsesen mozognak karcsú alakjukkal. Táncolnak nekem. Hajladoznak a szellő segítségével. Olyan koreográfiát járnak helybenmaradásukkal, amilyent egy tánckar sem tud felülmúlni. Csak a saját örömükre járják táncukat, vagy nekem az egyszemélyes nézőnek? Amikor még nagyon pici koromban elbűvölten néztem a balettelőadásokat, részleteket a fekete-fehér képernyőn, azt képzeltem, hogy én is ilyen kecsesen tudnék mozogni. Soha nem merült fel bennem az, hogy másoknak táncoljak. Önmagam élvezete késztetett. Önző módon, de mint külső szemlélőként képzeltem el a táncomat. Egyedül, saját magamnak.
Lám! A nádas sokkal önzetlenebb, mint egykori énem. Rejtekükből előbukkannak szárnyas szomszédaim. Ők is élvezik az előadást. Odaúsznak hozzám, hátha most is hoztam valami kenyérkét változatosságképpen étrendjükhöz. Szégyellem magam. Teljesen elfeledkeztem erről. Más kötötte le, letompítva gondolataimat. Majd holnap hozok neki egy-két falatot. Holnap? Lesz-e holnap? Lehet-e még holnap? És ha ma nem lesz az a nap, lehet-e a következő napnak, ha az lesz az a nap, holnapja? Próbálná elmém elhessegetni védekezésül a fájdalom elkerülésére ezt a kérdést. De erőt kell vennem magamon. Tudom, hogy el kell határoznom magam. Minél tovább halogatom, annál tovább húzom a kínt. Hisz Ő odafenn maradt a házban, már nem tudná a lépcsősort megtenni. Minden percben, amit vele töltök, látom a szemében a kérdést, látom, hogy várja a döntésemet. Elengedem-e végre-valahára?....folyt. köv.
2009.07.18.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése