Nézel a napsütésben. Szép. Ahogy megcsillannak a fények. Nézed az embereket. Egyik-másik ismerős is valahonnan. Feltűnik egy-egy arc, kedves emléket ébresztő. Rád néz futólag, talán még int is egyet, már nyúlnál felé, megérinteni szeretnéd. De továbblép. Nem vágyik sem érintésedre, sem szavaidra. Jönnek mások, szólnál hozzájuk, rád is néznek, mondják: De szép vagy! De szavaid nem értik, nem érdeklik. Pillanatnyi ámulat, aztán hiába szólsz, nem hallják hangodat. Talán már kiáltanál, ordítanál, figyelj már rám!! Emelnéd karod, de nincs karod. Valami hártyás van helyette. Kinyitod a szádat és nem jön hang ki rajta. Mennél egyenest oda, láthatatlan falnak ütközöl. Még egyszer nekirugaszkodol. Ugyanaz, csak most fáj a találkozás. Akkor döbbensz rá. Hal vagy egy kirakatban. Jelentéktelen, semmitmondó akváriumban. Az nem enged. Sem hangot sem szabadságot. Lebeghetsz, de ez nem az élvezed. Számolhatod a másodperceket, perceket, órákat, napokat. Legalább még négyezeötszázat...
2009.08.10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése