Többé már nem nyitom meg szívemet, |
sem cél felé már nem törekszem. |
A józan július, a rendezett, |
érzékeinkben ég, mint só a sebben. |
Falak között, színes ponyvák alatt, |
örökzöldek között a déli pillanat |
sötét szentszobra horpadt |
szájjal, százévesen. A jéghideg, |
világra szegzett pillantás nem tűri meg |
meredt vak arcot, szélbe szórt hajat: |
az elragadtatást. Minek, ha égre vagy |
ködös jövőbe fordul, a szem? |
Minek a tűz, a láz, minek a sápadt |
megszállottság, a tövis vagy a lángok? |
Miért választanék? Miért keressem |
– ha nincs – az égi lángot, s hogy kitessen |
a hús alól a szárnyas szerkezet? |
Ami a boldogság anyaga volt a testben, |
kiégett rég. Miért egyetlen |
remény a tízezer helyett? |
A hálóból, amely magunk vagyunk, nincs |
kibonyolódni mód, nincsen kiút, nincs |
megoldás: sem bogát megoldva, sem |
széjjelzilálva, sem csomóba rántva, |
vagy eltűnve önnön résein át a |
világ vizeiben.
Rakovszky Zsuzsa
2009.08.17. |
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése