Elképzelhetetlen az a csönd, ami a csattanás után tud lenni. Elképzelhetetlen minden addig a pillanatig, míg veled nem történik meg. Kivédhetetlen. Hatalmas robajlás a dobhártyádon, a szemed előtt csattan a másodpert töredéke. Aztán a csönd. A végesincs némaság. Rökönyödsz. Az idő töredéke alatt szeretnél kilépni mindenből, hátrahagyva minden fájdalmat, félelmet.
Mint egy filmben, amit lelassítva vettek fel, hangot nem adva alá. Látod az embereket, te is mozdulsz, de mintha közöd sem lenne semmihez. Aztán lassan kezdenek a hangok visszatérni, élesedni, gyorsabbá válni a kép. Tehetetlen van. Visszacsinálnál mindent. Képtelenség. De vinned kell tovább, bármilyen kellemetlen is a zsák terhe. Az ember sorsát nem választhatja meg, mondják. (Már el tudnék viselni valami jót is.)
Még így is szerencsés vagyok, tudom, a szerencsétlenségben, a csendben, a magányban.
A mély csönd után jönnek a kérdések. Mi lett volna ha.... kezdetűek. Ha lefordulsz időben az útról, ha lassabban mész, ha a másik sávban haladsz? Valahogy nem a könnyebb utat adták a lábam alá.
Aztán a mélyből felnéz a nehezebb kérdés is. Ha nem csak pici baja lett volna, hanem súlyosabb, ha egy gyerek ugrik eléd? Hiába a tudat, vétlen vagy.
Hogy lehet önmagadnak megbocsájtani? Hogy lehet feldolgozni azt, hogy mást bántottál. Hiába élsz hónapokat, éveket abban a életben, hogy másokat ne bánts meg, ne sérts meg, hiába vigyázol, egyszer megtörténik. Kivédhetetlenül, váratlanul.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy el tud magadban temetni valahol mélyen, és ne törjön felszínre naponta többször az a csattanás, a némaság fájdalma, a kérdések sokasága?
Mint egy filmben, amit lelassítva vettek fel, hangot nem adva alá. Látod az embereket, te is mozdulsz, de mintha közöd sem lenne semmihez. Aztán lassan kezdenek a hangok visszatérni, élesedni, gyorsabbá válni a kép. Tehetetlen van. Visszacsinálnál mindent. Képtelenség. De vinned kell tovább, bármilyen kellemetlen is a zsák terhe. Az ember sorsát nem választhatja meg, mondják. (Már el tudnék viselni valami jót is.)
Még így is szerencsés vagyok, tudom, a szerencsétlenségben, a csendben, a magányban.
A mély csönd után jönnek a kérdések. Mi lett volna ha.... kezdetűek. Ha lefordulsz időben az útról, ha lassabban mész, ha a másik sávban haladsz? Valahogy nem a könnyebb utat adták a lábam alá.
Aztán a mélyből felnéz a nehezebb kérdés is. Ha nem csak pici baja lett volna, hanem súlyosabb, ha egy gyerek ugrik eléd? Hiába a tudat, vétlen vagy.
Hogy lehet önmagadnak megbocsájtani? Hogy lehet feldolgozni azt, hogy mást bántottál. Hiába élsz hónapokat, éveket abban a életben, hogy másokat ne bánts meg, ne sérts meg, hiába vigyázol, egyszer megtörténik. Kivédhetetlenül, váratlanul.
Mennyi idő kell ahhoz, hogy el tud magadban temetni valahol mélyen, és ne törjön felszínre naponta többször az a csattanás, a némaság fájdalma, a kérdések sokasága?
2009.08.30.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése