2010. december 5., vasárnap

Tilos-piros

Szomorú vagyok.
Felháborodott.
Félek.
Mitől? Megpróbálom leírni.
Mai nap azon ritka alkalmak egyike volt, hogy kocsival mentem munkába. Szeretek vezetni. Ha lehet, be is tartom a szabályokat. Néha azért előfordul, hogy a gázpedált kicsit erősebben sikerült erőltetnem, mint ahogy az szabályszerű lenne. Néha még az is előfordul, igaz, tényleg ritka esetben, hogy halványpiroson csusszanok át a lámpán. Egyszer még az is előfordult, hogy piroson mentem át, de aki ismeri a Nagy Lajos király útján lévő lámpák helyzetét és hozzáteszi azt, hogy először jártam arra, akkor talán megérti.
Rossz nyári történésem miatt, talán nem is lenne jogom bármit is írni. Már kinn, Erdélyben is, minden egyes alkalommal amikor láttam valami - számomra - eszement közlekedési helyzetet, képes voltam percekig hüledezni. Fel nem foghatom azt a vakmerőséget, azt a másokat kényszerhelyzetbe hozó magatartást, amit ott tapasztaltam.
Talán eléggé empatikus vagyok. (Szeretném ezt hinni magamról.) Ezt viszont nem tudom megérteni, beleélni magam azon vezetők helyébe, akik - most már itt Magyarországon, azon belül Budapesten is - akik felelőtlenül, a szabályokat - még a legfontosabbakat is - szánt szándékkal átlépik. Ma - talán nem is háborognék, ha csak egy alkalommal találkoztam volna ezzel a jelenséggel - legalább négyszer láttam motorosokat, autósokat piroson átmenni. Tisztázni szeretném, nem azokról beszélek most, akik a sárga jelzésnél még átcsúsznak, bár baleset okozása nélkül is simán meg tudnának állni. Eddig ezeknél is háborogtam, néha csak magamban, néha hangosan kimondva. Nem is sorolom abba a kategóriába őket, akik arrogánsan, mert ők úgy érzik nekik ezt is lehet, buszsávot használják folyamatos haladásra. Az csak bosszant, mivel a többséget hozzák rosszabb helyzetbe ezáltal. Nyernek vele két-három másodpercet esetleg. Bánja a pénztárcájuk.
Panaszkodtam eddig is sokszor a közlekedési morálra. A  szabályok egyedi áthágása, demoralizál másokat is, vonja a követőket maga után. Ha neki lehet, nekem is. Ismerem ezt az állapotot is, ha nem is tudatosan, mert tudatosan próbálok ellene állni. Megint Erdély a példa. Ott szintén 50 km/h a sebesség meghatározása településen belül. Tartva az ottani rendőröktől, védve a pénztárcámat én nagyrészt betartottam ezt a korlátozást. De néha azon kaptam magam, hogy jé, már hatvannal-hetvennel megyek. Miért is? Folyamatosan előztek meg autósok, a rutin, a kisebb ellenállás felé való emberi ösztön engem is arra késztetett tudat alatt, hogy gyorsabban menjek. Amíg rá nem eszméletem az órára. Ezeknél, a mai jó autóknál nem az a nehéz, a kihívás, hogy gyorsan menj, hanem hogy betartsd a korlátozást.  Sokan még mai valami vircsaftnak érzik azt, hogy leelőzzenek. Piha!! Mintha én nem tudnék...
Visszatérve a tilos-pirost figyelmen kívül hagyókra. Majdnem elütött az egyik két-három gyalogost, akik joggal, számukra már szabadjelzésnél próbáltak átmenni. Most tartunk arrafelé, amit Vavyan Fable (Molnár Éva) egyik novellájában vetített elénk fanyar fintorral, mely alapján lassan célszerű lesz, hogy a gyalogosok virágcsokorral kezükben lépjenek ki a házból, ha elütik őket, utolsó erejüknél vezérelve még magukra tudják kegyelettel a virágot teríteni. (A gyalogosokra most inkább nem is térnék ki. Arról is lehetne sokat-sokat írni.)
Nem tudom felfogni ezt a felelőtlenséget. A közlekedés még akkor is annyi buktatót, váratlan helyzetet teremthet, ami kivédhetetlenül sérüléshez vezet, ha minden szabályt betartunk. Miért kell, mi az ösztönző erő, hogy ilyen kockázatot vállalnak. Mi lenne, ha az ő gyerekük, szerettük, kedvesük (ha létezik ilyen számukra) szenved sérülést. Valószínűleg bele sem gondolnak. Ez a szomorú. Ha nekik nincs is, nekem van féltenivalóm. Sok másnak is. Hogy engedjem majd így el a gyerekemet egyedül közlekedni? Mit lehetne tenni, hogy megvédjem? 
2009.11.06.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése