La Fontaine meséje jut eszembe minden egyes jó előadás élménye után. És élmény ért! Rengeteg. Keser-édes-savanyú. Ültem szürke hangyaként a nézőtéren - a jó tanácsot megfogadva széken, nem babzsákon (amit látni nagyon is tetszetős ötlet) - és bámultam narkósként kábult figyelemmel, mint mikor az akarat elhagyja a testet, tehetetlenül, minden részletet befogadni akarván az előadó téren muzsikáló tücsköket. Nekem már a mese tanulásága sem az, hogy keményen kell dolgozni, aztán élvezheted a jól elvégzett munka utáni pihenést, az unalmas hangyafészekben. A tunya töcsök pedig csak zenél és szórakozik, aztán pedig szegény majd éhen hal. Milyen unalmas lett volna a hangyuska élete, ha nem fogadja be a tücsköt (ez már a népi meseváltozatban van) és az nem adja elő neki a sok-sok kemény gyakorlással megszerzett szórakoztatóképességét (azt sem adják csak úgy). Nekem a mese tanulsága az, hogy a hangya dolgozik, gyűjtögeti az élelmet, a tücsök pedig elszórakoztatja, felpezsdíti fáradt fizikai munka után a hangya szellemét. Némi élelem és meleg átadása árán. Normál élethelyzetben, normális emberi(?) normák viszonyában erről is szólhatna a társadalom egyik kölcsönhatását bemutatva.
Ezek a tücskök pedig minden egyes morzsáért minden egyes tized celsius-fok többlet-melegért megtettek minden. Keményen hegedültek.
Így utólag bánom és sajnálom, hogy akkor este, éjjel, az első sokkhatásból való visszatérés után vagy éppen annak hatása alatt, nem fogalmaztam meg azt, ami a fejemben forgolódott. Fáradt voltam és készültem a másnapi teendőimre. Így a napok alatt lefutó órák által egyre hártyásodó, legvégül pedig átláthatatlan papírrá fehéredő emlékek, élmények átalakultak. A fehér vászonra elmém által festett kép torz lehet, nem a valódi színt adja vissza. Részletek tűnhetnek el róla, vagy tűnhetnek fel, mert valami erő által az elmém ott akarja láttatni. Ki tudja, talán évek távlatából egy teljesen más kép (mindig csak egy kis részt módosítva rajta) alakul ki. De most talán még nem telt el sok idő, még csak a tényleg lényegtelen részletek alakultak át.
Engem elámított a lehetősége annak, hogy a színészek mit alkottak a díszletek között (a díszlet is nagyon alaposan átgondolt, részletes, darabba illőre sikeredett.), bár utáltam, hogy a második részben nekem kellett elhagynom a kényelmes széksorokat, mert így nem tudtam az előadás azon részét zavartalanul befogadni. Az előttem ülő kukachölgy susogó ruhája is sokat rontott kedvemen. De nem tudta elrontani azt az élményt, amit Mucsi Zoltán által kaptam. Fel kell hívnom a figyelmet!!! Nem csak káromkodós, részeges karaktert tud bazseválni. De még hogy!!! Ki tudja, ha nem hatott volna olyan meglepetésként, mert már elkönyveltem beskatulyázottként, akkor is ennyire lenyűgözött volna-e? Néha úgy örülök annak, hogy még tudnak meglepetéseket okozni. annyi mindent nem tudok, nem tapasztaltam még, de ezáltal sok-sok örömpillanat érhet a későbbiekben. A lánc-monológizálás szemei között ő volt a leg.... jobb(?), szebb(?) - na az aztán nem -, tetszetősebb(?), hatásosabb(?). Belefeledkeztem hangjába (ez biztos valami defekt nálam, el tud varázsolni egy hang, hangszín, dallam), előadásmódjába. Az egyik láncszem igencsak vékonykára sikeredett. Nem csak testi valójában. Mindig aggódva nézem, a húsosabb, jóétvágyú emberek elfanyalodó sajnálkozásával, remélve, nincs komolyabb betegsége.
De visszatérnék az előadás első, dinamikusabb, megrázóbb elgondolkoztatóbb részéhez. Sőt még az előadás kezdése ellőttre.
A közönség bevonulása:)
Naná, hogy az legegyszerűbb és leghatásosabb módon oldották meg, ami igazából adta magát, a díszletek között áthaladva kellett elfoglalni a helyet. Eközben persze a színészek már benn ültek a konyha asztalánál, kötetlennek tűnően beszélgettek, nézték a vendégek elvonulását.
Tudatlan medvebocsként mindig azt hittem, hogy a színészek ilyenkor már készülnek az előadásra. Egyfajta szorongással léteznek. Így utólag, ha visszagondolok az első részre, még jobban csodálkozom rajta, mint amikor bevonulva tapasztaltam ezt a fesztelenséget. Persze, ha azt veszem, akkor lehet, már ez is a játszás része volt. Akkor viszont nem hullik le a lepel a "színjátszásról".
Emlékszem egyszer szerepeltem egy előadásban, amit az akkori osztályfőnököm irányítgatott. Kellett, mert akkor még mindenkinek fel kellett vonulnia valamivel a pártvonalon támogatott, erőltetett kulturális seregszemlén. Talán ez az előadás (ha annak lehet nevezni), vagyis az előadás körülményei tántorítottak el egyszer s mindenkorra a színjátszástól. Talán a ki nem próbált lehetőség ültette el bennem a színház iránti vonzódásomat. Ezt, utólag már senki sem tudná megmondani. Lehetne felelősként felhozni a tanáromat, aki lelkileg terrorizált, mert az előadás időpontjában egy családi eseménynek is meg akartam felelni. Nem is értem így utólag, hogyan is kérhette tőlem azt, hogy válasszak? Lehetne felróni a már akkor is elég aggódó természetemnek, hogy bár odaértem az előadás kezdetére, de olyan állapotba kerültem az feszített idő, a bizonytalanság miatt, hogy amint a szerepemnek vége lett és leléptem a színpadról sírógörcs kapott el.
Talán nem is a 18 éven felüli ajánlást kellene a honlapra, szórólapra kirakni. Szerintem sokan 18 év felett is sokknak tartanák ezt az előadást. Főleg azok, akik egyfajta burokban élnek vagy vakok a körülöttük elfolyó élethelyzetekre. Talán nem is járnak ilyen előadásra. El sem jut feléjük a híre.
Sok nyers, meztelen, igazi naturista jelenetből áll az első rész. Nem szeretem a felesleges ruhátlanságot, az öncélú magamutogatást a színpadon, előadástéren.
Itt minden egyes alkalommal helyénvaló volt. Alkalom pedig volt jócskán. Nevettem a belopott, ismerős helyzeteken. Ami a mindennapi életben természetes, nem rökönyít meg, a színházban ha visszaadják, már nevetni való. De a nevetés is egyfajta pajkos, beleérző huncutsággal történik. A punci olajozása, az óvszer holvan?keresése, naná, hogy beragadt a hüvelybe. Az otthoni körülmények közötti hangulatot visszaadó meztelen rocktánc-agresszió. Az előzőleg olyan kellemesen figyelemelvonó kádlábtánc (azt néztem, hogy Katona Lászlónak milyen jó lába van) előadója, hogyan tud kifordulva teljesen rasszista, náci szöveget lenyomni. Ami elgondolkodtató, hogy pont ebben a személyben kell megjelenítenie az olvasott, művelt embert. Félelmetes, ha belegondolok, hogy egyik-másik neonácis közéleti személyiség mennyire intelligens. A maga nemében.
Megdöbbenten néztem Péterfy Bori játékát. Hogy lehet ezt, így előadni. Már annak a tudata is rémisztő, hogy vannak emberek akik így tudnak, ennyire megalázóan tudnak viselkedni másokkal, hát még ha arra gondolok, hogy vannak akik ezt el is tűrik, már-már vagy teljesen belenyugodva, beletörődve. Teljesen elhittem egy tizedmásodpercig, hogy tényleg beleült az üveg szájába. Vagy tényleg? Nem láttam, takarták. Talán jobb is. Amint felemelték a pirosfestékes-vértidéző üveget, zsigerig hatolt a képzelt helyzet. Nem könnyű feladat lehetett számára az sem, hogy Chris Isaac Wicked Game számát olyan brutálisan falsul tudja előadni. Bár lehet, hogy az együttesbeli munkája, gyakorlata pont megkönnyítette ezt.
El sem tudom képzelni, hogy a színészek hogy oldják meg azt a helyzetet, ami akár adódhatna, a meztelen fizikai kontaktusokból? Hogy kezelik? Lehet, hogy csak bennem működik ilyen szinten, ha egy meztelen test ér hozzám? Beindulnak folyamatok. A színpadon nem? Felsokszorozódva, hogy pont a szexet kell imitálni, ráadásul ebben a darabban nagyon is élethűen. Teljesen el tudják ezt vonatkoztatni? Ez csak munka? A nem igazán teljesen jóra sikeredett Benjamin Button különleges életében volt egy jelenet, amiben a táncosnő, mint egy mellékes tényt közöl, hogy a táncosok azért fekszenek, szeretkeznek egymással, hogy az intimitást, az abból adódó feszültségeket a színpadon le tudják vezetni, valamint ahhoz is hozzásegít, hogy egymásban jobban meg tudjanak bízni. (Ezt elég furán fogalmaztam meg, de talán érthető.) Az itthoni színészek életében is ez működik talán? Esetleg ez is egy művészi álmagyarázat a kötetlenebb szexuális életükre?
A pici ötletes megoldások is tetszettek. Nem is tudom felsorolni őket. Egy sima levegőventilátorral helyettesíteni a motorhangot, az ellenszelet...Az ostort helyettesítő - húú, mi is a neve? - csokor üvegszálas lámpacsóva... A magnó antennájának ablaktörlővé minősítése...A második részben a megkopogtatás ábrázolása törővel eltört dió hangjával.. A sztereo hatást és az erdő hangját élethűen biztosító mindig más-más színész általi füttyögések, madárhangutánzások... Biztos van még sok-sok de ennyi jutott eszembe hirtelen. Az előadásba beépített főbohócszerepkört felvállaló - esetleg a mindenkireteszek hozzáállás eleve működtető - Gyabronka parókaparódiái is üde foltként jelentek meg.
A mondanivalóról?? Hmm, nem is tudom. Mindenki döntse el, hogy benne - ha megnézi a darabot - mi csapódik le. Ez a darab szólhat arról is, hogy egy "szíves" szent eszme is a mai (picit elmúlt) körülmények között is diktatúrává, vagy ha arra már nincs lehetőség reklámmá "fejlődjön", de szólhat arról is, hogy a diktatúrákra, azok kegyetlenségeire milyen eszmei vonatkozásokat lehet rávetíteni - akkor vagy utólag -, esetleg azok árnyékában milyen mellékágak nőhetnek ki egy-egy őrült elme víziójaként. Sok az elkeseredett ember, sok a borzalmas körülmények között tengődő, sok azoknak a száma, akik a szép álom reményéért, pici öröm lehetőségéért, ábrándért csoportosulnak, szektálódnak egy-egy vezető elme alatt. Azon is el lehetne gondolkodni, hogy régen ezt az emberek hogyan oldották meg, hisz hiába volt az egyháznak elég elnyomó hatása (diktatúrája), mindig lehetett hallani különböző titkos társaságokról, boszorkányokról. Ezeket is egyfajta jobb életre vágyódás hozta életre?
Kicsit hosszúra sikeredett ez a gondolatfutam, mint maga az előadás, ami elindította. Ha valaki végigolvassa, már ezért megérdemel egy köszönetet tőlem. Köszönöm, hogy figyeltél rám:))
2009.11.27.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése