A piszkosszürkére lefújt habtakaró olyan lassan kúszik át az esteledő égbolton, hogy már-már azt hihetném, állandóvá rögzül mintázata. Pár háztömbnyi felhőfoszlány távolában egy fordított Niagara-szakadás vonzza tekintetem. Mintha bármelyik pillanatban befogadni akarna. Lehet, könnyű volna belecsusszani, elmerülni a semmitgodnolkodás megtisztulásába. Nemlétállapot. Kívánatos rejtekhelyek. Amikor annyira kilátástalan, céltalan vagy ingerszegény napok várakoznak.
Bogár csapódik a tetőre. Talán egy szender. Nem kivehető. Látom az áttetsző tető felett mozgását, éles körvonalak nélkül.Vergődik, nem tudva, hogyan szálljon, hogyan röppenjen újra fel. Jobbra, majd balra fordul, miközben egyre csúszik a perem felé. Csodás megtestesülése a vergődésemnek. Szállni, röppenni nem tudok. Olyan sok a korlát, kötél ragadása. Vagy félelem? Vágy a repülésre megvan. Hol az a pont és mi az a mozzanat, ami végre elenged? Megtörténhet-e, hogy levetkőzzem mindazt, amit az eddigi létezésem rámrakott?
Napok óta a feszültség vezérel. A bor könnyed mámora sem tud tompítani.. A felelősségtudat és a másokatnemzavarni, nemterhére lenni belémívódott program olyan erős, mint egy vírus. (Vírus ellen van-e gyógymód?) Megakasztja, sőt le is fagyasztja a létezni programot. Villódzik a mindennapok képernyőjén. Újra kellene indítani... Megnyomja-e valaki a gombot?
A virágok pompázatosan visszanéznek rám. Mosoly terül el rajtuk. Színesek, vidámak. Mit nekik az idegi légkör?!! Holnap új virágot bontanak, a tegnapi fonnyadt, száradó próbál elbújni szerényen a zöldtakaró alatt. Milyen tapintatos... Álomteli, alvástalan éjszakába kíséri hangulatom.
2009.07.02.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése