Kicsit bajban voltam, hogy mégis miképp kategorizáljam be ezt a bejegyzést. Nem magán(y)élet, hisz pont társaságban voltam, kultúrát pedig még nem állítottam be. Maradjon hát a szórakozás, hisz azt tettem tegnap is.
Volt némi félelmem, hogy az éjszakai előadást hogyan fogom tudni ébren átvészelni. Mostanában szinte a kiscsibémmel fekszem le. Hiába volt régi vágyam, hogy a TÁP-lálékot lássak. De hála a valaminek (A múltkor megszóltak, hogy Isten nevét a számra veszem, miközben nem vagyok hívő) erősebb volt a kíváncsiság-éhségem, mint a lustaságom.
Nagyon nehezen akart összejönni az egész program, a lehetőség megteremtése. Végre is sikerült, bár meg kell mondjam, hogy nem teljes nyugalommal mentem színházat nézni. Profi színházat. Filmszínházat. Kicsit a szótáramban át kell értékelnem a filmszínház kifejezést. Nagyon ötletes megoldásokat láttam. Viszonylag kevés késéssel kezdték el, ez nálam szintén a profizmus egyik jele.
Sokszor azért gondolkodom el egy-egy amatőr előadásra való elinduláson, mert a kiíráshoz képest jóval később kezdik az előadásokat. Ez akkor nem is olyan nagy probléma (bár akkor is bosszankodom, hogy az én időmmel gazdálkodnak), amikor sikerül valakit találnom, aki csatlakozik hozzám. Ez szokott ritkábban előfordulni. Nem szeretek egyedül ácsorogni, várni, hogy a "művészek" mikor lesznek hajlandók elkezdeni a műsort. Kölcsönös tiszteleten kellene ennek is működnie. Én megtisztelem az előadókat azzal, hogy bizalmat szavazok nekik, a kevéske szabadidőmből szakítok, és végigülöm az előadásukat. Ha jó lelkesen megtapsolom őket és hálával telten távozom. Ők tiszteljenek meg azzal, hogy a lehető legjobb előadást próbálják nekem bemutatni. Pontos kezdéssel. Hátha őutánuk még valami más programom is lenne...De a bizonytalan kezdéssel és befejezés lehetőségével inkább a csábítóbb programot választom. Ha ők a csábítóbbak, akkor is rossz a szájízemnek, hogy a eltervezetteket nem tudom megvalósítani.
Elnézést a kis kitérős dohogásom miatt. Tudom egy nyár nem elég sok fecske csináláshoz, de hátha....
Az előadásról annyit, hogy összességében tetszett. A vége felé volt egy pár perces dübörgő zenés luk, amit nem tudok megérteni, de a záró zene szövege, komponálása és megjelenítése nagyon tetszett. Miért is mondtam az elején, hogy filmszínház? Olyan mértékű előkészület, filmek forgatása kellett az előadáshoz, amit közben egy egyszerű kellékre vetítettek ki, ezzel mozgatva meg a viszonylag nulltörténetet, és ezáltal is hozzájárulva az előadás voltához. Ez a kellék a szalagfüggöny. Ebben az előadásban bemutatták ezen kellék szinte minden lehetséges felhasználását, hatások felerősítésére. Ez teljesen lenyűgözött. Bár maga a szalagfüggöny is hat rám. (Az első lakásomba szerettem volna szalagfüggönyt, de lebeszéltek róla, mivel olyan "irodás".) Forgatták a függönyök lapjait, ezáltal pulzálva a hátsó zöldfényt, megvilágítást, kibújtak rajta, hátteret/kelléket vetítettek rá, elhúzták ahogy egy-egy mellékjelenetnek kellett jönnie, vagy ami nagyon tetszett a színészek fejei, mint equalézer-mutatók az adott érzelmi, fontossági mondanivalóhoz. Én még nem igazán láttam egy-egy kellék ilyen jó beillesztését és kihasználását. Nem tudom, hogy egyáltalán használták-e már pont a szalagfüggönyt (biztosan), de nagyon sok ötletet hordoz magában.
Kár, hogy nem sült el igazán jól az előadás közben (a végén pedig egyáltalán nem) közönségbe beépített szereplő felszólalása. Valamit itt még kellene változtatni, pedig a mondata nagyon jó. ("Nem is a saját hangjukon beszélnek!") Csak nem hatott. Pedig az egész előadás alatt játszanak azzal, hogy senki nem a saját hangján szólal meg, vagy legalábbis felvételről megy a hangja. Hamisan, fémesen eltorzítva kissé. Mint amikor elmesélünk valamit, ha valaki ugyanazt nem élte meg, hiába a pontos visszaadás, mégsem tudja már azt adni, mint maga a helyzet megélése. Az idő előrehaladtával pedig egyre torzabb. Hátha még valaki meséli is el, mint az aki átélte?
Sokáig gondolkodtam az egyik szereplőn. Mitől volt ismerős? Ő volt a versmondó-bohóc. Nagy, magyar, lassan már közhelyessé váló (mert közhelyessé silányítják) verseket szavalt el váratlanul és kéretlenül. Egy idő után már nem kértek a kiforgatott, rossz minőségű kényszerkultúrából, egyszerűen lecsapták. (Mellékzönge csak, hogy délután a gyerekkel Petőfi Szülőföldemen versét tanultuk. Mindenki képzelje hozzá azt, amit akar. Nekem tetszett a komikuma.) Emlékeztetett a grimasza valakire. Aztán persze utána néztem, mert megérdemli (?). Ő játszott a boldog születésnap című (szerintem nagyon nem jó) filmben. Nem is onnan volt ismerős. De egy olyan arcú színész, akinek önkéntelenül megjegyzik az arcát. Csak most már azt nem tudom, azért mert egy másik jelentős előadóművészre (Galla Miklós) hasonlít (vagy csak engem emlékeztet-e) vagy mert megérdemli? Ez most már jó kérdés lesz.
Mi volt mégis a baj az előadással? Miért nem lettem elvarázsolva? Nem tudom megfogalmazni. Csak egy érzés. Profik. Képzettek. Jó ötletek. Mégis hiányzik a (bű)báj, amit mostanában csak ritkán találok meg, azt is inkább amatőr előadásokon. Bár lehet, hogy az én hozzáállásommal van a baj. Amatőröknél elnézek egy-két botlást, amit itt nem. Amatőröknél értékelem az akaraterőt, a színészi önmegvalósítás próbálkozását. Itt erről már nem nagyon lehet szó. Talán attól más/több egy amatőr előadás, hogy éheznek arra, hogy elismerjék a munkájukat. Beleadnak valami mást, amit profi, kőszínházakban játszó színészek elfelejtettek, kiöltek belőlük. Nem éreztem már azt a kedves légkört az egyik (egyetlen általam látott) főiskolás előadáson sem. Pedig az az előadás is nagyon jó volt. Megfogalmazhatatlan számomra is. Biztos sok minden bele lehetne magyarázni. De minek?
Ennyit az előadásról. El szeretném még mesélni a hazaút során történteket. Ehhez tudni kell, hogy nem vagyok a belvárosban nagyon járatos vezető. Éjszaka esősen csillogóban pláne nem. Útfelbontások, elterelések során még jobban nem.
- Elvihetem Kedvesem valameddig?
- Nagyon megköszönném.
- Szívesen, csak mondjad időben merre menjek.
- Menj be a belső sávba, mert el akarnak terelni itt jobbra (Astoria). Mondom, hogy menj be!!
- Mennék én, csak jönnek mögöttem.
Kálvin tér
- Itt hol a fenébe kellene mennem? Nem látni a felezővonalat.
Dudálás hátulról türelmetlenkétől. Haladás Üllői úton Nagyvárad felé.
- Hol álljak meg?
- Majd mondom, mert nekem az út széle lenne jó, de neked balra kellene menned.
- Miért kellene balra mennem, én egyenesen akarok menni.
- De neked balra kell menned. Most miért fordultál be jobbra? Itt áll a kocsim.
- Meg lehet fordulni valahol?
- Jó sokára csak.
- Itt befordulok, nincs bogyó az úton.
- De ott nem lehet, az csak kórházbejáró. Fordul itt jobbra, kerüld meg a szigetet... Afenébe, így sem lehet.
- Inkább ne mondj semmit. Akkor most itt szabálytalanul megfordulok.
Megérkezés. Nevetés. Kicsit komikus. Kicsit szégyenlős. Talán kölcsönösen szeretetteljes.
A legtöbbször tudom merre akarok menni. Mert kényelmesebb, mert azt ismerem. Következményeivel. Ha mondják merre menjek, az már nem az én döntésem. Lehet, hogy jobb, gyorsabb, esetleg célravezetőbb. De ha majd szükségét látom, megkérdezem. Nem félek tanácsot kérni.:))
Volt némi félelmem, hogy az éjszakai előadást hogyan fogom tudni ébren átvészelni. Mostanában szinte a kiscsibémmel fekszem le. Hiába volt régi vágyam, hogy a TÁP-lálékot lássak. De hála a valaminek (A múltkor megszóltak, hogy Isten nevét a számra veszem, miközben nem vagyok hívő) erősebb volt a kíváncsiság-éhségem, mint a lustaságom.
Nagyon nehezen akart összejönni az egész program, a lehetőség megteremtése. Végre is sikerült, bár meg kell mondjam, hogy nem teljes nyugalommal mentem színházat nézni. Profi színházat. Filmszínházat. Kicsit a szótáramban át kell értékelnem a filmszínház kifejezést. Nagyon ötletes megoldásokat láttam. Viszonylag kevés késéssel kezdték el, ez nálam szintén a profizmus egyik jele.
Sokszor azért gondolkodom el egy-egy amatőr előadásra való elinduláson, mert a kiíráshoz képest jóval később kezdik az előadásokat. Ez akkor nem is olyan nagy probléma (bár akkor is bosszankodom, hogy az én időmmel gazdálkodnak), amikor sikerül valakit találnom, aki csatlakozik hozzám. Ez szokott ritkábban előfordulni. Nem szeretek egyedül ácsorogni, várni, hogy a "művészek" mikor lesznek hajlandók elkezdeni a műsort. Kölcsönös tiszteleten kellene ennek is működnie. Én megtisztelem az előadókat azzal, hogy bizalmat szavazok nekik, a kevéske szabadidőmből szakítok, és végigülöm az előadásukat. Ha jó lelkesen megtapsolom őket és hálával telten távozom. Ők tiszteljenek meg azzal, hogy a lehető legjobb előadást próbálják nekem bemutatni. Pontos kezdéssel. Hátha őutánuk még valami más programom is lenne...De a bizonytalan kezdéssel és befejezés lehetőségével inkább a csábítóbb programot választom. Ha ők a csábítóbbak, akkor is rossz a szájízemnek, hogy a eltervezetteket nem tudom megvalósítani.
Elnézést a kis kitérős dohogásom miatt. Tudom egy nyár nem elég sok fecske csináláshoz, de hátha....
Az előadásról annyit, hogy összességében tetszett. A vége felé volt egy pár perces dübörgő zenés luk, amit nem tudok megérteni, de a záró zene szövege, komponálása és megjelenítése nagyon tetszett. Miért is mondtam az elején, hogy filmszínház? Olyan mértékű előkészület, filmek forgatása kellett az előadáshoz, amit közben egy egyszerű kellékre vetítettek ki, ezzel mozgatva meg a viszonylag nulltörténetet, és ezáltal is hozzájárulva az előadás voltához. Ez a kellék a szalagfüggöny. Ebben az előadásban bemutatták ezen kellék szinte minden lehetséges felhasználását, hatások felerősítésére. Ez teljesen lenyűgözött. Bár maga a szalagfüggöny is hat rám. (Az első lakásomba szerettem volna szalagfüggönyt, de lebeszéltek róla, mivel olyan "irodás".) Forgatták a függönyök lapjait, ezáltal pulzálva a hátsó zöldfényt, megvilágítást, kibújtak rajta, hátteret/kelléket vetítettek rá, elhúzták ahogy egy-egy mellékjelenetnek kellett jönnie, vagy ami nagyon tetszett a színészek fejei, mint equalézer-mutatók az adott érzelmi, fontossági mondanivalóhoz. Én még nem igazán láttam egy-egy kellék ilyen jó beillesztését és kihasználását. Nem tudom, hogy egyáltalán használták-e már pont a szalagfüggönyt (biztosan), de nagyon sok ötletet hordoz magában.
Kár, hogy nem sült el igazán jól az előadás közben (a végén pedig egyáltalán nem) közönségbe beépített szereplő felszólalása. Valamit itt még kellene változtatni, pedig a mondata nagyon jó. ("Nem is a saját hangjukon beszélnek!") Csak nem hatott. Pedig az egész előadás alatt játszanak azzal, hogy senki nem a saját hangján szólal meg, vagy legalábbis felvételről megy a hangja. Hamisan, fémesen eltorzítva kissé. Mint amikor elmesélünk valamit, ha valaki ugyanazt nem élte meg, hiába a pontos visszaadás, mégsem tudja már azt adni, mint maga a helyzet megélése. Az idő előrehaladtával pedig egyre torzabb. Hátha még valaki meséli is el, mint az aki átélte?
Sokáig gondolkodtam az egyik szereplőn. Mitől volt ismerős? Ő volt a versmondó-bohóc. Nagy, magyar, lassan már közhelyessé váló (mert közhelyessé silányítják) verseket szavalt el váratlanul és kéretlenül. Egy idő után már nem kértek a kiforgatott, rossz minőségű kényszerkultúrából, egyszerűen lecsapták. (Mellékzönge csak, hogy délután a gyerekkel Petőfi Szülőföldemen versét tanultuk. Mindenki képzelje hozzá azt, amit akar. Nekem tetszett a komikuma.) Emlékeztetett a grimasza valakire. Aztán persze utána néztem, mert megérdemli (?). Ő játszott a boldog születésnap című (szerintem nagyon nem jó) filmben. Nem is onnan volt ismerős. De egy olyan arcú színész, akinek önkéntelenül megjegyzik az arcát. Csak most már azt nem tudom, azért mert egy másik jelentős előadóművészre (Galla Miklós) hasonlít (vagy csak engem emlékeztet-e) vagy mert megérdemli? Ez most már jó kérdés lesz.
Mi volt mégis a baj az előadással? Miért nem lettem elvarázsolva? Nem tudom megfogalmazni. Csak egy érzés. Profik. Képzettek. Jó ötletek. Mégis hiányzik a (bű)báj, amit mostanában csak ritkán találok meg, azt is inkább amatőr előadásokon. Bár lehet, hogy az én hozzáállásommal van a baj. Amatőröknél elnézek egy-két botlást, amit itt nem. Amatőröknél értékelem az akaraterőt, a színészi önmegvalósítás próbálkozását. Itt erről már nem nagyon lehet szó. Talán attól más/több egy amatőr előadás, hogy éheznek arra, hogy elismerjék a munkájukat. Beleadnak valami mást, amit profi, kőszínházakban játszó színészek elfelejtettek, kiöltek belőlük. Nem éreztem már azt a kedves légkört az egyik (egyetlen általam látott) főiskolás előadáson sem. Pedig az az előadás is nagyon jó volt. Megfogalmazhatatlan számomra is. Biztos sok minden bele lehetne magyarázni. De minek?
Ennyit az előadásról. El szeretném még mesélni a hazaút során történteket. Ehhez tudni kell, hogy nem vagyok a belvárosban nagyon járatos vezető. Éjszaka esősen csillogóban pláne nem. Útfelbontások, elterelések során még jobban nem.
- Elvihetem Kedvesem valameddig?
- Nagyon megköszönném.
- Szívesen, csak mondjad időben merre menjek.
- Menj be a belső sávba, mert el akarnak terelni itt jobbra (Astoria). Mondom, hogy menj be!!
- Mennék én, csak jönnek mögöttem.
Kálvin tér
- Itt hol a fenébe kellene mennem? Nem látni a felezővonalat.
Dudálás hátulról türelmetlenkétől. Haladás Üllői úton Nagyvárad felé.
- Hol álljak meg?
- Majd mondom, mert nekem az út széle lenne jó, de neked balra kellene menned.
- Miért kellene balra mennem, én egyenesen akarok menni.
- De neked balra kell menned. Most miért fordultál be jobbra? Itt áll a kocsim.
- Meg lehet fordulni valahol?
- Jó sokára csak.
- Itt befordulok, nincs bogyó az úton.
- De ott nem lehet, az csak kórházbejáró. Fordul itt jobbra, kerüld meg a szigetet... Afenébe, így sem lehet.
- Inkább ne mondj semmit. Akkor most itt szabálytalanul megfordulok.
Megérkezés. Nevetés. Kicsit komikus. Kicsit szégyenlős. Talán kölcsönösen szeretetteljes.
A legtöbbször tudom merre akarok menni. Mert kényelmesebb, mert azt ismerem. Következményeivel. Ha mondják merre menjek, az már nem az én döntésem. Lehet, hogy jobb, gyorsabb, esetleg célravezetőbb. De ha majd szükségét látom, megkérdezem. Nem félek tanácsot kérni.:))
2010.05.21.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése