Mi vár még??

2011. Nagy munka kezdése, akkor még csaj sejtés, hogy nem lesz könnyű.
Ugyanazon nap. Haláleset. Még több munka.
Munka éjfélig, nyolcig, kilencig, másnap reggel nyolckor talpon és újra hajtás.
Feszültség, Számonkérés. Baszogatás.
Régi rossz emlékek felelevenedése. Emlékezés, miért is menekültem el otthonról.
Munka nyolcig, kilencig, éjfélig. Munka és hajtás. Felpörögve.
Gyerek sírógörcse.
Baszogatás és baszogatás, mert mintha lazulnánk. Munka, amiből jó eredmény nem keletkezhet. Szarból csak szart lehet csinálni.
Kézzsibbadás, álmatlanság, gyomorkőgörcs.
Kedvetlenség.
Földrengés. Pillanatnyi pánik.
Holnap mi lesz? Letolás, mert mertünk hétvégén pihenni.
Holnapután? Felerősödött B vírus. Február.
Aztán mi lesz még?
Jó mikor jön?

Megkésett újévi köszöntés

Tudom, rég írtam. Oka volt. Az múlt év végén számot vetettem, mint sokan mások, hogyan telt el a 2010-s év. Sok munka volt, melós volt, akkor úgy éreztem, hogy ennél több már nem lehet. Tévedtem. Nem tudom másnak hogyan indult az év, de a környezetemben nem valami jól. Az első nap már tudtunk, hogy lesz sok munka pont az év elején. Arra viszont nem gondoltunk, ami be is következett. Az év legelső munkanapján kora reggeli értekezleten ültünk, készültünk a leendő munkás évkezdésre. Váratlan telefoncsörgés szakította félbe a még csak éppen elkezdődött beszámolót, kinek hogyan telt el az év vége. Kolléganőm fehérre vált arca láttam baj van, s mivel csak egy kolléganőnk hiányzott az értekezletről, valami belső érzés fogott el, vele történt valami. A halálhírt nem lehet megszokni, nem lehet pár percig felfogni. Még akkor sem, mikor valaki hosszú betegség után érkezik az utolsó perchez. A mai napig nem tudom elfelejteni nagypapi utolsó elköszönését. Azt sem, mikor egy jó-hangulatú értekezletről hívott ki Laci kollégám, hogy valahogy közölje velem, telefonált anyukám: vége lett. Szegény Laci, micsoda nehéz feladat lehetett neki. Egy ilyen hírt nem lehet könnyen közölni. Ez sehogy sem lehet kíméletes.
Így kezdtünk az évhez. Nem sokkal később utaznom kellett vidékre. Éjfél után egy órával érkeztünk haza.
A munka beindult. Azóta is tart. Keserves munka. Nem fog el a máskor kellemes érzés, valamit csináltam, valamit jól csináltam. Csak dolgozunk, január első munkanapja óta napi minimum 12-14 órában, felpörögve, többször éjfél után kerültem haza, hétvégén sem pihentünk. Gyerek, barátok elhanyagolva. És úgy érzed, hiába. Hiába tudom, hogy mindent a lehető legjobban teszünk, szabályszerűen, az idő rövidsége miatt túlfeszítve, mégis azt érzem, hogy nem megy. Ahogy szokták mondani a lágy sz...ból nem lehet várat építeni. Rossz, szorongó érzés.
Ma először mozdultam ki valamiféle kikapcsolódásképpen. Nem tudtam felszabadult lenni.
Kilátások? Ahogy a rövidebb képet nézem, az sem jobb. Voltak terveim tavaszra, de ahogy elnézem ez az év nagyon melós lesz. Hogy fogom bírni, most még nem hiszem el, hogy ezt lehet bírni. Hogy lehet ezt a tempót a gyerekneveléssel, magánélettel, szórakozásvággyal összehangolni? Jó lenne ezt a titkot tudni. Mostanában egyre többet ugrik be az a kép, amit nyugdíjaskoromfélére képzeltem el, kis házikó tóparton, nyugiban, virágot és növényt nevelgetve élem életem. Gond nélkül.