Fáradtan parkolok le az Eötvös utcában, másodszori próbálkozásra. Fáradtan, mert az egyik szabad sokáigalvós reggelem ellen gondoskodott az iskola. Értelme már hazamenni nem volt, de a tervezett program előtt egy órával hamarabb érkeztem. Az időjárás kegyesen viseltetett irántunk, a beígért eső kicsit kitoldódott - mint később kiderült vagyis beborult - az esti órákig.
Így a szabaddá vált órácskámban betévedek a könyvesboltba. Eredeti elhatározásom szerint szétnézegetni. Eleve veszélyes ilyen helyre még csak tervezni is a látogatást. Naná, hogy egyből szembeötlik az akciós pult látványa. Teljesen igaz a mondás, miszerint mindennek ellenállok, csak a kísértésnek nem. Három könyv súlyával terhelve lépkedek, szaporázva lépteimet, pár percem maradt csak a kezdő időpontig.
Meglepetés már nem is ér, mikor jegyemet átvéve tájékoztatnak, hogy 10 perccel később kezdődik az előadás.
Az első darab címe: Senák. Nem sok Háy János művet ismerek. Azok is inkább novellák, mint színpadi művek. Kíváncsian várom milyen is lesz.
Legelőször a díszlet az ami a figyelem központjává válik. Érdekes. A forgószínpad ihlette ötletes megoldásként egy forgódíszletet képzeltek el az alkotók. A 360 fokot a tér adta lehetőséget négy részre, négy díszletre szeletelve. Első díszletelemként a negyedtérben megvalósított régi konyharészlet lassan kezdi felfeszegetni emlékképeimet. Pár percig várakozni kell az események kibontakozásáig, mivel azt készítik elő, eleinte csak a korszakot mutatják be. A jelmez, a környezet kialakítása nekem első pillanatban a gyerekkorom világát vetíti elő. A kicsi gyerekét. Mikor még alig tudattal rendelkező óvodásként ültem minden nap a nagymami konyhájában, próbáltam ellesni az ebédkészítés fortélyait. Tudtam, hogy a nótázás vagy inkább dalolászás végével elkészül az ebéd. (Sokszor gondolkodtam azon, ha nem találkozom minden nap a népdal valamilyen formájával, akkor is szeretném-e ennyire?) Néha még ma is dalra fakadok egyik-másik házimunka közben. Ez az örökségem ebből a korszakból.
Sajnálatomra a nagymami már jó ideje nem énekel. Elhalt benne a nóta. 12 órakor megszólalt a templom tornyában felfüggesztett harang, hosszú másodpercekig kongatva a teret, a bronz-ólom ötvözött fém, hol mélyebbnek tűnő hanghasítást hallatva, ahogy a harang nyelvét odébblökve ütemesen kondít. (Miért hívják nyelvnek? Inkább ütőnek kellene vagy taszigáltnak.) Akkor, gyerekkoromban, mire a harang fájdalmas hangzavara elcsendesedett, megérkezett a nagypapi. Pontosan 12 óra 2 perckor leszállt a kerékpárjáról, kinyitotta a kaput, betolta raja, majd letámasztotta a terasz oldalához. Addigra nagymama kiszedte a levest (hiszen minden nap volt valamilyen leves), hogy a munkából fáradtan hazaérkező kovácsmester ne égesse meg a száját, de még elég meleg legyen ahhoz, hogy fáradt testét a gyomrán keresztül melengesse. Minden nap. Begyakorolt koreográfia. Ugyanezzel az idillel kezdik az előadást. S mivel az érzelmeimre sikerült hatniuk, már most szeretem az előadást. Később is sok gyermekkori emlékképet mutatnak elém Talán mert ezt akarom látni? Lehet. Azon veszem észre magam, hogy egy-egy másodpercig nosztalgiára száll az agyam egyik része, miközben a másik erősen figyel minden kis részletre, ami a színpadon történik. Számomra, mivel nem ismertem a drámát, csak talán a második díszletforgatásra derül ki, hogy az előadás az 1948-s évek környékén játszódik, a kényszertoborzások idején. Talán a Talpalatnyi föld című film foglalkozott anno ezzel. Lehet rosszul emlékszem, de a filmből néhány kép beugrik, hogy akkoriban hogyan kényszerítették rá a gazdákat arra, vigyék be javaikat a termelőszövetkezetbe. Ez a darab is erről szól. Hogyan lehet embereket lelkileg terrorizálni. Akkor, a kommunista vezetés diktatúrája által. Ha nem tartasz a tömeggel, ha nem vallod az ő nézeteiket, akkor jönnek a lelki rábeszélések. S talán az elég erős ahhoz, hogy legalább a külvilág számára eljátszd, te is hozzájuk tartozol. Azt hittem naivan, hogy ez a világ nem tér, nem térhet vissza. Sajnos az előadás fő jelenete nem lett eléggé előkészítve. A két-három mondatból nekem nem következett olyan egyértelműen. Ráadásul a hálószobai, házastársi jelenet inkább másfelé vitte a gondolataimat. Nem tudom, hogy az eredeti műben mennyire erősen jelenik meg az, hogy a gazda és a tulajdonában lévő lovak között mennyire erős a kötelék. Azt, hogy a lovak jelenítik meg számára a jövőt. Azt a hitetlenséget, mely szerint azt nem vehetik el tőle. Elképzelhetetlen, hogy azt önként adja ebek karmára. Ez csak a fő jelenetből derül ki. Az ágyjelenet számomra inkább azt akarja sugallni, ami nő és férfi között az egyik nagy különbség. A férfi a férj jogán élni akar a szex adta lehetőséggel. A férfi részére a szex szinte mindennapi rutin, a stresszoldás egyik fajtája. Ezzel tudja kirekeszteni a külső világot, az ott rá leselkedő konfliktusokat. A nő pedig fordítottan működik. Ha minden rendben van, nincs lelki feszültség, akkor áll készen a szeretkezésre.
Az előadás végére a párhuzamos emlékképek valahonnan a mélyből mind előkerülnek. Szoktam mondogatni, egy előadás akkor jó, ha hatni tud. Nem biztos, hogy technikailag, színházművészetileg (nem is tudom megítélni) minden klappol benne, de ha még másnap is foglalkoztatott, akkor érdemes volt. Lassan egy hét telt el azóta, és a képek által előidézett emlékek többször jelennek meg bennem. Ha lehet telepatikusan hálásnak lenni, és így éreztetni, akkor a szereplők azóta is érezhetik felőlem. Kicsit sajdul bennem valami, de nem mindig a szépnek, felhőtlennek kell örülni. Sokszor azért megyek el egy előadásra, olvasok el egy könyvet, nézek meg egy filmet, mert az abban szereplő tőlem idegen világot akarom megismerni, beletekinteni abba az életbe. Tanultam most újból valamit, mégpedig azt, hogy nem árt néha egy olyan előadással találkozni, ami az elmúlt élet történéseit vetíti elém, idézi fel azokat az emlékeket, amiket akarva vagy akaratlanul küld a tudatunk az agy hátsó raktáraiba.
A második előadásra vártunk az előtérben. Érdekes figurák jelentek meg közöttünk, invitálva bennünket a nézőtérre. Igazi vásári felvezetés, ahogy a sánta sétálgatott, láthatósági mellényes kedvesen terelgetett. Beülve a nézőtérre tüneményesen mosolygó ifjú lány ölelt át, ahogy a 70-s évek filingjét idézte elő. Béke és szeretet. Ritkán van olyan előadás, aminek a végén ott ülök és várom a folytatást, már-már úgy, mint egy hisztis telhetetlen kisgyerek, akarok még. Általában vagy hosszúnak, vontatottnak tartom az előadásokat vagy jobb esetben éppen akkor lesz vége, mikor azt gondolom, ennél ne tovább. A zenei aláfestés és röpke előadás végén ott ültem és azt mondtam, ebből kérek még. Hogy is tudták volna folytatni, maga a versecske se hosszú, mint a darab fő témája a bajusz. Hisz pont az a baj vele, hogy nem nől.
A következő előadás előtt, bár be volt tervezve mégis csúszással, beszélgetés volt a látott előadásokról. Beszélgetésnek indult, igazából magyarázatok lettek. Mi valahogy még mindig nem merjük elmondani mások előtt a véleményünket, gondolatainkat. Szégyelljük hátha hülyeséget mondunk, esetleg nem tudjuk kifejezni azt, amit igazából közölni szándékozunk. Magamon nem csodálkozom, hisz csak szemlélő vagyok ebben a külön világban. Nem ismerem azt a félelmet, csak elképzelni tudom, amit az előadók élhetnek át, mikor ki kell lépniük és oda kell dobniuk magukat az éhes oroszlánnak vagy ha magukat nem is egyszem teremtményüket. Nem könnyű, hatalmas erő kell hozzá és jókora önsanyargatási késztetés. Így maradt a zsűri többszörös monológja. Három szimpatikus ember ült középen és vitte a szót. Soly ismert, kellemes, bársonyos hangjához most kép is társult. Ez az a hangszín, amit órákig el tudnék hallgatni. Olyan visszafogott úriember hang. Valószínűleg azt is szívesen hallgatnám tőle, amit mond, mert amit megkóstoltam, tetszett. Másik zsűritag Kárpáti Péter. Nem ismertem, talán nem is láttam előtte (bár ebben nem vagyok biztos) egy vagy két darabját olvastam csak. Kinézetre olyan mostani művészlélek, szétzilált hajával, féllábszárig érő nadrágjával, kicsit túlbonyolított mondandójáig. Mint mondtam nem ismerem, ami "lejött" róla, tőle, hogy ő a végletek embere lehet. Vagy szereted vagy gyűlölöd. Ha szereted az se kellemes. De nem unalmas. Harmadik szószóló volt a legmeglepőbb számomra. Kedves, halk, szerény, kisfiús, ártatlan és rendező. El sem hiszem róla. El sem tudom képzelni, hogy ez a kedves arcú fiú képes egy társulatot irányítani, bárkitől követelni. Ha mégis van e puhának tűnő álarc mögött elszántság, akarat, biztos vagyok benne, hogy ez az a személy, aki meggyőz és nem irányít. Ez az a természet, akit minden nő elképzel(ne) magának. Hosszútávon milyen lenne? Ki tudja? Most fiatal. Nagyon is. Arcra is. Még kell érnie vagy 10 évet, hogy az legyen belőle, amit én férfiasnak minősítek.
Azt látom, hogy nem könnyű az ő dolguk. Mondjanak is valamit, értelmeset is, ne is bántsanak, finoman próbálnak lépkedni ezen a talajon. Jó, nagyon nem is tudnak belekötni az előadásokba. Jó volt ez a kettő. Nekem tetsző.
Azon mindig csodálkoztam, hogy tudnak ezek az emberek az előadás után közvetlenül beszélni arról, amit láttak. Biztos a színházi rutin teszi. Én ehhez túlságosan lassú vagyok. Bennem érnie kell az előadásnak. Másnap igen. Másnap tudnék beszélni róla. Ezernyi kérdés fogalmazódik bennem addigra. De aznap? Akkor kukán ülök, csak azt tudom mondani, hogy köszönöm jól esett vagy azt, hogy máskor nem kérek ebből. Hogy mi tetszett, mi nem, nem tudom. Ne is faggassanak. Viszont szeretem az ilyen "okos" emberek megjegyzéseit meghallgatni, mint egy leskelődő, aki el akarja lopni mások gondolatait. Bele akar látni mások fejébe. Aztán rádöbbenek, mindenki mást és mást gondol. Néha jó meghallgatni eltérő véleményeket.
A harmadik előadás címe: A falu rossza. Igazából valahogy elkerült ez a darab, pedig az ismertetőből tudom, hogy sokszor játszott előadás, sőt Jávor Pál főszereplésével film is készült belőle. Amit tudtam a csoportról, hogy egy fiatalokból álló társulat. Meg is lepődtem a kezdésén. Egy nagyon helyes fiú gitáron kezdte el a történetet mesélni, mint felvezető balladát. Aztán átment egy kissé hajdobálós metálosba. A sörénye adott volt. Egy lány is megirigyelhetné a hajzatának szőkeségét. Sőt, amikor megláttam arra gondoltam, a lányom most elalélna a fiú látványára. Ugyanezt elmondhatom egy másik szereplő fiúról, bár az ő hosszú haja barnában játszott, s mivel számomra a barna tónusú férfiak mindig vonzóbbak voltak, most is az ő látványa kötötte le a tekintetemet. Arról nem is beszélve, hogy a darab róla, vagyis a szerepéről lett elnevezve. Neve a darabban: Göndör Jóska. Huuuh! Szintén emlékeket ébresztő név, bár azok közül való, melyek kevésbé valamilyenek. 16-17 éves koromban udvarolt volna egy Göndör Jóska nevezetű legény. Egy igazi falusi lakodalomban menekültem előle, sőt a sors úgy hozta, későbbi lakodalmak alkalmával is kerülnöm kellett. Mit mondjak? Ha az a Jóska csak egy kicsit is hasonlított volna erre a mai Jóskára, másképpen állok a dolgokhoz. Ez a fiú bájos vonásokkal rendelkezik. Az a régi igazi parasztlegény volt, szerencsétlenségére előreugró állal, ami még tovább darabosított az amúgy is vörös rózsásra hajlamos arcát. Erről a fiúról értelem sugárzott, ami később még egy picit zavaró is volt, hiszen a darabban egy vad, darabosabb, börtönviselt legényt kellett eljátszania. (Egy másik szereplő az én elképzelésem szerint jobban megfelelt volna a szerep külalakjának.) Eddig csak a fiúkról beszéltem, elnézést kérek ezért, de rám is jobban hat az ellenkező nem külső adottsága. Pedig lehetne a lányokról is szót ejteni. Főleg egy nagyon érdekes szőkéről. Egy naiv fruskát játszik, olyan igazi szőkét, akinek a szerelmén kívül nincs más a fejében. (Amúgy szerepe szerint a feléneklő, rendezőféle szőke fiú a szerelme). Már-már butuska, aztán előadás közben egy olyan pillanatnyi produkciót nyújt, ami számomra az egyik legmeglepőbb volt a két nap alatt. Egy másodperc alatt ebből a butuska kislányból egy hódító, számító, végzet asszonya, egy Merilyn Monroe lett. A mozdulata, a kacérsága mégis továbbemelte a Norma Jeane alakította, minden férfi álmában szereplő szex-bujaistenőn. Hinni se akartam a szememnek. Ami igazán érdekes volt, magánban az előadásban, hogy nem a darabot adták elő, vagyis csak a elején egy játékos életképekből álló sorozatban, aminek némely képe vissza-visszaköszöntött később is, hanem azt játszották, hogy most ők egy nem egészen begyakorlott darabot adnak elő, mintha egy főpróba előtti tesztelőadás lenne. Meg-megállva rendezői ötleteket felvillantva, változtatási javaslatok miatt kizökkentve az előadásból. Voltak színész-sértődések, intrikák, kulisszatitkok, érdek-összeütköztetések. Vagyis előadták az amatőr (?) színházcsinálás szinte minden realitását. Mármint amit én képzelek el róla. Mindezt rengeteg humorral, ötletességgel. Talán az utolsó 10 percre elfáradtak, esetleg én, és a befejezés sem lett az az igazán hatásos csattanós. Mindezekkel együtt egy nagyon jó előadás.
Aznap negyedikként és utolsónak egy dinamikus mozgásszínházat láttunk. Azt is ígérték. A közönség megszaporodott, annak ellenére, hogy szinte 1 órás késéssel kezdődött. (Azért voltak rosszalló hangok várakozás közben.) Talán egy kicsit több odafigyeléssel máskor nem lesznek ilyen csúszások. Főleg, ha nem csak a szakmai berkekben mozgolódó embereket vonz ez a lehetőség. Jó a helyszín is. Központi, szép, modern. Tehát minden adott ahhoz, hogy kőszínházi feltételek mellett, érdekes és még hamvas báját megtartott amatőr előadásokat nézhessünk meg. Szeretem a táncot, a mozgást, akkor is, ha nem értek hozzá. Jó látni, ahogy mások ismerik és élik a zenei nyelvet. Ez az előadás is ilyen volt. Fiatalok, szépek. Pedig képzett táncos (a képzett alatt a balettes múlttal rendelkezőt értem), alig egy-kettő volt közöttünk. De mozgáskultúrájuk, affinitásuk volt a darabhoz. Tetszett az ötlet is, amit előtérbe állítottak táncukkal. Különböző csoportok, különböző táncstílussal, különböző zenére mozogtak vagyis a különbözőségüket mutatták be. Ez eddig rendben is van. Attól szép, attól színes a világ, ha vannak különbségek. A gond akkor kezdődik, ha egy csoport vagy egyed azt határozza el, hogy mindenki olyan legyen mint ő, azt táncolja, amit ő. Akár erőszakkal is, nem hagyva lehetőséget a más-ságra. Hasonulsz? Eltűnsz? Ha nem velünk vagy akkor ellenség vagy? Szélsőséges és időszerű. S lám a szerelem sem elég erős ahhoz, hogy az egyik csoportba tartozó a csoport rosszalló tekintetétől követve elnézze, elfogadja a más fajta táncot. Nem volt földet és eget rengetően erős az előadás, de tetszett. Ez is.
Az épületből kifele baktatva el is méláztam rajta, hogy a zsűrinek igencsak nehéz dolga lesz kiválasztani a sok jó előadásból a legjobbat. Eredeti tervem az volt, hogy az estét folytatom máshol, hiszen a függetlenek éjszakája csábított volna. Kilépve az utcára tapasztaltam, hogy az eső eleredt, így lemondva mászkálásomról, inkább az autó felé vettem az utat. Nem is baj. Túl fáradt voltam. Az ágy, alvás lehetősége sokkal jobban hatott rám.
Másnapra csak két előadás megnézését terveztem a négyből. Az elsőt, egy meseelőadást elhalasztottam, hiszen ők budapestiek, biztos lesz még lehetőségem máskor is megnézni a Mostohákat. A negyediket pedig a gyerek hazaérkezése miatt nem terveztem, ráadásul ezt a darabot a nyár elején láttam is, hiába nagyon jó előadás, kihagytam. A második előadásról csak annyit tudtam, hogy pszichiátriai betegek játszanak benne. Meglepő ugye? Igen. Viszont nagyon elismerendő. Mind a betegek részére, mind a szervezők, ápolók részére. Együtt dolgoztak az előadáson, de az intézet személyzete inkább háttérbe vonult, kísérőzenészként vett részt az előadásban. Minden tiszteletem az ötlet kigondolójának, támogatójának, megvalósítójának és a szereplőknek. Azt, hogy ezt így elő tudták adni, hogy ki tudja milyen fóbiáktól, betegségektől, mániáktól elhalmozott emberek kilépjenek a színpadra és játszanak, nem semmi. Én nem mernék kiállni. Nem merném legyőzni a szorongásomat. Ők ezt megtették. Talán az első lépés a gyógyulás, ha az nem is, de a mindennapi életben élni tudni felé. Ez után az előadás után volt csak nehéz dolga a beszélgetést vezetőknek, véleményt-mondóknak. Az amúgy is érzékeny, nem tudni hogyan reagáló embereknek mondani valamit. Kicsit kellemetlenül éreztem volna magam a helyükben. De nem kellett.
A következő előadásról előzőleg sokat olvastam, beharangozták. Szakmai körökben is elismert társulat előadását én is izgalommal vártam. Olvasva a bevezető szöveget vártam a csodát, a mesét. Hiába. Úgy látszik velem van a gond. Nem tudom megmondani, mi az ami nem tetszik benne. Darabjaira szedve egy-két ötlet megvalósítása, képe szép volt. Mégis az egész nem állt össze. Olyan szinten nem, hogy alig vártam a végét. Türelmetlenül, feszengve. Valami negatív viszonyulás alakult ki bennem az előadással szemben. Mitől? Ki tudja. Talán az, hogy a szereplőket előző előadások szünetében láttam, és nem tetszett a kisugárzásuk. Lehet, ez nyomta rá a hangulatomra a bélyeget. Mindenki más oda és vissza volt az előadásért. Valami bűvölet hatott rájuk, ami rám nem. Sőt, ők lettek a fesztivál győztesek. Ebből is látszik, hogy mégiscsak egyedül állok az ízlésvilágommal. Na tessék! Ki vagyok rekesztve. Most hasonuljak? Játsszam meg magam? Megéri? Nem.
Emiatt kicsit kesernyés szájízzel emlékezem vissza a fesztiválra. Az összes többi előadás tetszett, nem igazán tudtam volna választani közülük legjobbat. Ez a bejegyzés is nehezen készült el, nem csak a hossza miatt, hanem a hosszantartó írása miatt is. Nem volt lehetőségem, hogy akkor, másnap írjam le a gondolataimat, így lehet sok minden kimaradt belőle.
Az élet hoz olyan helyzeteket, amiket meg kell próbálni elviselni.
Most ezen dolgozom:))
2010.10.27.
k
