Itt vagyok ezen a világon, lassan már 38 éve. Ez idő alatt még az is sokat tapasztal - jót és rosszat együtt -, aki egy viszonylag elzárt, védett burokban él. A magunkról alkotott véleményünk alapján hisszük azt ebben a korban már, hogy sok újdonság nem tud meglepni minket. Minden normális életösztönnel rendelkező egyénben működik az alapvető kételkedés másokkal szemben.
Tudom jól, hogy kicsit naiv vagyok, mármint a mai környezethez képest. Talán azért, mert még mindig él bennem az EMBERben vetett hit. Mert hinni akarom, hogy a körülvevő kíméletlen világban néha-néha felbukkan a tisztesség, a másokkal való törődés, a figyelmesség szikrája.
Ezért ért és valószínűleg még fog is érni - jobb esetben - meglepetés vagy csalódás. Nem csak másokban, hanem magamban is, a belső jelzőrendszeremben. Valahogy mindig is élesen érzékeltem a disszonanciát, a pici rezdüléseket, amik gyanakvóvá tettek.
Kivéve most.
Megtanultam valamit ismét (szokták mondani, hogy a legjobb iskola a tapasztalat, de túl drága a tandíj). Ezért adom itt közre ezt a kis szösszenetet, hátha mások tanulnak belőle.
Igen. Vannak, léteznek olyan emberek, akik a legsimábban, ráadásul az én esetemben, mindenféle anyagi érdekeltség nélkül, képesek olyan emberi vonásokat megjátszani, olyan szinten, hogy gyanakodásnak a legkisebb rezdülése sem jelenik meg. Számomra ismeretlen maradt az ok, valószínűleg nem is fogom soha megtudni mi volt az illető motivációja, de sikerült - a köznapi nyelven- pofára ejteni. Fel sem tudom fogni, hogy valaki tud ilyen hidegvérrel (és normál emberi életben, semmi kémkedős helyzetben) olyan emberi oldalt mutatni, ami nincs meg benne.
Nem tudom gratuláljak-e neki, mindenesetre ez egyfajta teljesítmény. Nem tetsző, de akkor is az.
Ha pedig mindenki felé úgy fordulunk, minden új lehetőség felé, hogy már eleve gyanakodunk, hogyan alakulhatnak így ki emberi kapcsolatok? Emberi, bizalmi kapcsolatok nélkül lehet létezni?
Jó kérdés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése