Ahogy szokták mondani: sok idő telt már el, mégis mintha tegnap történt volna. A beszélgetés, az egymás szótlan megértése ismét ugyanaz.
Nagyon rég sétáltam a belvárosban. Mindig rohanás, célirány.
Már majdnem meggyőztem magam, hogy most otthonülős korszakomat élem. Tegnapelőtt estig ezt hittem. Most tudom, hogy csak a társaság hiánya miatt.
A varázs, ami az újból felfedezett helyek, épületek adnak, részegít.
És az idő észrevétlen múlása, furcsa érzetek. Ott nem értettem.
Tegnap hazafelé, miközben a metró lassan kúszik az esti alagútban, egy zene döbbent rá: nem az érzés szűnt meg, hanem az akarat a továbbra.
